- Csak miattad tettem. Csakis miattad, csak azért, hogy ne szenvedj! Én szerettelek téged, nem akartam neked rosszat! Soha – soha! Tudod, ugye tudod, hogy te voltál az, akit a legeslegjobban szerettem? Olyan voltál, mint egy második én! Rossz nélküled, érted? Azt akarom, hogy gyere vissza! Szólalj már meg, most miért nem beszélsz? – mondta Tom Kaulitz, testvére sírján ülve.

A fiú szeméből csak úgy potyogtak a könnycseppek, amiket elnyelt a föld, ahogy a szakadó esőt is.  Egy szörnyű tragédia után egy héttel. Még csak sírkő sem volt meg. A vizes sárban ült a fiú, aki testvérét siratta. Aki bement a temetőbe csak egy fekete alakot láthatott, a sárban ülve, esernyő és kabát nélkül a szakadó esőben. Azt hihették, részeg, vagy egy rokon, aki virágot hozott szerettének, de megcsúszott és a síron lévő virágokba esett. Ám ez közel sem volt így. Tom árvának érzete magát, hiába voltak szülei, rokonai és barátai. Az hiányzott az életéből, amit mind eddig a legfontosabbnak tartott. Bill, az ikertestvére, az a fiú, aki Tom életében a legtöbbet jelentette. Az a csodálatos személyiség, aki mindig meg tudta vígasztalni az embert, aki mindig ott volt, amikor kellett, és akiben annyian bíztak.

- Egyszer… egyszer azt mondtad nekem, hogy te mindig itt leszel velem, ha szükségem van rád! Most van rád szügségem! Most kellesz nekem! Most akarom, hogy itt legyél! Miért nem vagy itt? Ez is a te hibád! Most biztosan kinevecc, mert sírok, én, Tom Kaulitz, a nagy macsó. De, tudod ez egyáltalán nem nevetséges! Gyere ide, gyere ide hozzám azonnal, és mondd újra azt, hogy semmi baj sincs, mostmár minen rendben lesz… Kérlek, mondd – markolt bele a sárba Tom.

A szél egyre erősebben fújt. Egyre jobban szakadt az eső, és már olyan sötét és hideg volt, hogy az már elviselhetetlen volt a vékony srácnak. Tom vacogott, a kezeit szinte már meg sem tudta mozdítani. Ült a hideg földön. Könnyes szemét kiszárította a szél. Az eső egyre jobban esett. Tom már semmit sem látott. Nem tudta, mi történik vele. Úgy érzete, megvakult. Ráborult testvére sírjára, és szipogott. Úgy szipogott a sírhoz bújva, mint a kisfiúk az édesapjukhoz, olyankor, amikor a nagy tesó elveszi tőlük a kisautót. Már nem sírt. Már nem folyt könny a szeméből. Csak a keze és a szája remegett.

- Szeretlek Bill – suttogta.

Épp, hogy ki tudta préselni a száján ezt a két kicsike szót. Épp, hogy volt ereje hozzá. Fázott, rettenetesen fázott, de nem akarta ott hagyni testvérét. Vele akart maradni örökre. Soha nem akarta elhagyni nehogy még valami baja essen. Gyerek ésszel fogta föl, hogy testvére már nem él. Úgy gondolta, Bill még él, a lelke ott van vele, csak egy picivel messzebb, mint eddig volt. Igazából tudta, hogy testvérét már soha többé nem látja, de a lelke nem tudott belenyugodni, egyszerűen nem ment neki. Fájt a szíve, mindentől fájt. Egy kis sajnálkozó vagy együttérző szótól is. Nem értette, miért mennek oda hozzá részvétet nyilvánítani, hiszen úgy érzete, Bill még él.

Tom már egyre jobban fázott, remegett és reszketett. Már nem érezte a lábait és a kezeit. Még egyszer, utoljára végigcsordult egy könnycsepp az arcán. Azután örökké megfagyott a teste. Ott, ahol testvérét is eltemették. Ott, ahol már két holttest nyugszik…