- Akkor örökké?

- Örökké.

- És ha majd híres leszek, akkor tizenöt évesen visszajövök hozzád és lefekszünk.

- Úgy legyen – fogtak kezet.

- Az ígéret szép szó…

- … ha betartják úgy jó.

Mind a két gyerek egy puszit nyomott a tenyerébe és összeérintették kis kezeiket.
- Chris gyere! Indulunk! – szólt oda a kisfiú édesanyja.
- Nagyon szeretlek – fordult a fiú a kislányhoz.

- Énis téged!

- Adok neked valamit! De vigyázz rá! A bátyámtól kaptam.

A szőke kisfiú kotorászni kezdett a zsebeiben. Hamar megtalálta amit akart. Egy kis ezüst nyaklánc volt. Egy C alakú medál lógott rajta.

- Ha sokat változnál, akkor majd erről megismerlek – mondta mosolyogva a szőke.

- Én csak egy fényképet adok neked. De ígérd meg, hogy megőrzöd!

- Igérem! Így görbüljek meg – mutatta ujjával.

- Nyolc év múlva találkozunk – ölelték meg egymást.

A kisiú felállt és távolodni kezdett a földön térdelő kislánytól. Deeya – nak könnyel telt meg a szeme. Kicsi kezeit összeszorította, nem akarta, hogy barátja sírni lássa. Hét évet töltöttek együtt és most talán egy életre elszakadnak egymástól. Chris igéretett tett Deeya – nak, hogy visszajön. És akkor minden rendben. Mert egy költözés nem választhatja el a két jó barátot egymástól.
Chrisék autója távolodni kezdett és utánuk indult a költöztető kamion is. Vége volt.

A kislány a nyakába akasztotta a nyakláncot, felhúzta a kesztyűjét, megígazította a sapkáját és elindult hazafelé. A hó ropogott a kis bakancsa alatt. És ő sírt. Siratta az elmúlt hét gyönyörű évet és siratta az elkövetkező minimum nyolcvanat. Amit végg Chris nélkül kell eltöltenie. A fiú nélkül, akivel jóban – rosszban együtt volt. És nem láthatja többé. Akkor még így gondolta…