Úgy gondolom egy élet, bármely hosszú is, mindenképpen megér egy csodálkozó pillantást, egy kedves szót vagy ezer meg ezer könnycseppet.
Megér minden egyes olyan szó bármennyi időt, amiben azt hallgathatjuk meg, hogy mi történt a másikkal akkor, amikor mi nem voltunk mellette. Egyrészt azért, mert minden másodperc érdekes. Mert mindig történhet valami. Mert ennyi idő alatt lehetünk boldogtalanok egy percre, egy napra, egy évre vagy egy életre. Egy másodperc alatt csattanhat el egy csók, születhet egy gyermek vagy húnyhat ki egy élet. Másrészt pedig azért, mert iszonyúan szeretjük a másikat. És bár nem voltunk mindig ott mellette, ő szivélyesen megosztja velünk a nélkülünk töltött percek emlékeit. A csalódásokat, az új szerelmeket, a boldogságokat, a rengeteg rosszat és jót, minden egyes pillanatot elmesél nekünk. Miért? Mert nem akarja, hogy lemaradjunk bármiről is az életéből. Mert ő megosztja velünk az emberiség legeslegnagyobb kincsét, amit valaha is birtokolhatunk, ami a miénk és mégis másoké is. Ami a legszebb a világon. Ami izgalmas, bonyolult és olykor szörnyű. Mert bármilyen rossz is, minden ember szerette valaha. Az életet. A saját életét. És talán ez az a dolog, amiért a leghálásabbak lehetünk. Mert akarva – akaratlanul mindenképpen megbántjuk a másikat. Mert bármily jó is nekem, akkor is rossz neked. Így inkább kerüljük az ilyen helyzeteket és éljünk hálásan. Legyünk boldogok és tudjuk felismerni az élet apró örömeit. Örülhetünk egy szónak, egy hangnak, egy mosolynak, egy ölelésnek, egy érzésnek, egy lépésnek, egy meleg italnak télen, egy hűsítő koktélnak nyáron. Mert oly hamar elröppennek a percek, az évek. És ha halálunkkor visszajátszák nekünk az életünket, egy izgalmas történetet lássunk. Ami megérte a fáradságot. Egy év, két év, hat év vagy tíz év. Úgyis vége lesz, mert az idő rohan, s mi sosem fogjuk utólérni.