8 évvel később:

Berlinben minden éjszaka fanatsztikus. Főleg, ha az ember imádja a várost. Mert talán minden oda köti, talán nem, mégis fanatsztikus. És Deeyát bizony minden oda kötötte. Aznap éjszaka is csak egy mondat csengett a fülében: „ … és ha majd híres leszek…”
Fogalma sem volt Chris elérte e a célját. Sőt! Arról sem volt fogalma, hogy egyáltalán él e még. Rég nem emlékezett már a kis arcra, a szőke tincsekre, a csodás mosolyára, a bátor s néha félénk szavakra. Egy dolog maradt a szívében. A barátság. Tudta, hogy két nap múlva telik le a nyolc év és ő elmegy majd az oly rég megbeszélt találkozó helyre. Tudta, hogy ő elmegy, és hogy Chris majd nem lesz ott. Tudta, hogy könnyes szemmel tér majd haza, fájó szívvel, szomorúan. Tudta, hogy így lesz és ő mégis végig akarta csinálni. Talán azért, mert meg akarta nyugtatni magát, hogy ő bizony mindent megtett. Talán azért, mert a szíve mélyén remélte, hogy a barátja mégis eljön majd.

- Ez csak egy gyerekkori barátság. Nem tudom, miért töröd magad. Már nem is emlékszel rá. Így valószínűleg ő sem rád. Maradj inkább itthon vagy menj el Monával valahová. Remélem te is tudod, hogy most a saját bolondságodból okozol magadnak fájdalmat. Mi értelme, mondd?
- Megigértem apa – válaszolt a lány.

- Hagyd Martin! Ha el akar menni, hát had menjen – lépett ki a konyhából Marta.

- Nincs értelme.

- Már mért ne lenne? – kérdezett vissza Deeya.

- Gondolod, hogy Kölnből felutazna ide ezért?

- Ismerem őt apa. Tudom, hogy megtenné. És te is tudod.

- Nos, ez valóban így van. De… nem tudom jó ötlet – e ez.
- Én igen. Elmegyek, és majd meglátjuk mi lesz – zárta le a témát.

Lassan teltek az órák és a percek. Deeya már fél órával előbb elindult a buszmegállóba, hogy semmi képpen se késsen el. Felszállt a buszra és nézte a lemenő nap sugarait az égen, ahogy lassan elhalványulnak, majd végleg eltűnnek.

***

- Nem jött el. Nem is emlékszik rám. Pedig… pedig én azt hittem – Chris remegő kézzel tartotta a régi fényképet.

Az gyűrt volt már és megviselt. De mégis feltűnően szép kislány mosolygott vissza a képről, kedves arccal, hosszú barna hajjal, csodás kék szemekkel.
- Menjünk haza Chris – fogta meg barátja vállát Richie.

- Nem akarok. Várjunk még.

- Már két órája várunk. Ma még koncertünk van.
- Igazad van. Hát… akkor menjünk.

Chris hatalmas sóhajjal ült be a hosszú limuzinba, vette fel a napszemüvegét és dőlt az üvegnek. Nem akarta, hogy Richie lássa azt az egyetlen fájó könnycseppet, amit búcsúzóul hagyott végigfolyni az arcán. Mert lezárta. Tudta, hogy vége a barátságuknak. És akkor tudatosult benne az érzés, hogy talán már akkor vége volt, mikor ő beült az autóba a macijával és könnyes szemekkel integetett a kislánynak vissza.

***

Deeya könnybe lábadt szemekkel állt a megállóban és legutolsó buszra várt. Ő ott volt. Ő órákat várt. Cserbenhagyottnak érezte magát. A zsebébe süllyesztette a nyakláncát, amit még Christől kapott és inkább gyalog indult hazafelé.