Vajon igazából létezik olyan szó, hogy örökké? Vannak dolgok, melyek mindennél tovább tartanak, egy életre szólnak vagy még tovább? Létezhet örökké szóló barátság anélkül, hogy a két fél találkozna egymással? Biztosan nem.
- Akkor tehát az élet most megy tovább. Chris nélkül – suttogta a sötétségbe Deeya.

Fájó szívvel dőlt az ágyába. Nehéz volt belegondolnia abba, hogy egy nyolc évig dédelgetett és lassan felépített vár dőlt össze. Elvesztette a reményt. A reményt, ami mindvégig ott csücsült a szívében. Az utolsó percig biztosan érezte, hogy Chris eljön majd. És mégsem úgy történt. Akkor, azon az éjszakán úgy érezte, mintha az életéből nyolc kerek év hiába való lett volna. Tudta, hogy ő csak ezért élt. Még fel sem fogta igazán. Csak magát szidta. Hogy lehetett ennyire gyerekes és ütődött? Komolyan azt hitte, hogy Chris eljön majd? Egész biztos, Chris már nem is emlékszik rá. Egyszerűen csak úgy vége lett. Nyolc évnek. Egy barátságnak. Egy életnek. Egy reménynek. Hosszú – hosszú évekig várt. Mert a kisfiú itthagyta őt. De ő bízott benne. És most mégis egyedül hagyta. Pedig megígérte. Azt mondta: Örökre.
Ennyi lenne az Örökre? Nyolc év? És utána vége?
Kopogtak. Deeya hirtelen eszmélt fel a mély gondolataiból.

- Ne haragudj kicsim – kukkantott be az ajtón az édesanyja. – Valaki keres téged.

- Most? Éjfél is elmúlt már.

- Azért csak gyere le Deeya.

- Ki az?

- Ohh, az egyelőre titok.

- Nem érdekel. Küld el inkább – dőlt vissza az ágyába.

- Ő nem olyan, akit csak úgy kidobhatok a házból – mosolygott az édesanyja.