- Emlékszel az első találkozásunkra?
- Persze.

- Rég volt.

- Három éve.

- Mennyi minden történt azóta.

- Rengeteg minden.

- Emlékek.

- Melyekkel szebbé tettél egy életet.

***

3 évvel ezelőtt:

Mért van az, hogy ha az ember azt hiszi, hogy egy teljesen átlagos napnak néz elébe, biztosan történik valami? És az mért van, hogy ha az ember pontról pontra, lépésről lépésre megtervezi a napját, valami biztosan nem úgy lesz, ahogyan lennie kéne? És ez a változás, ez a váratlan változás az esetek többségében rossz dolog. Miért? Őszintén szólva fogalmam sincs. Talán az emberek túl balekok, talán több mindenre is gondolnunk kellene. Előfordulhat, hogy a rosszból valahogyan mégis egy fantasztikus dolog születik majd? Elő. Velem előfordult.

November volt. Az eső szakadt, München utcáit elborította a töménytelen mennyiségű víz. Rég volt ekkora felhőszakadás. Hideg volt, az utak csúsztak és a víz, ahogy leért, szinte rögtön meg is fagyott. Az ember bármerre is nézett – már ha látott valamit a szakadó esőben – esernyővel szaladó, ereszek alatt álló, didergő, elázott embereket látott. Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy nekem nemsokára ki kell mennem az utcára. Reggel még annyira jó idő volt. Olyan szépen elterveztem mindent. Kimegyek a parkba, megcsinálom az újságnak a képeket, találkozok Mariellával, kiviszem a kutyámat, Klaust sétálni aztán elmegyek annak az együttesnek a fotózására. És most a fantasztikus terveimet elmosta az eső. A lakásom ablakából figyeltem a szerencsétlenül elázott embereket. Sajnáltam őket, de mégis magamat éreztem a legszerencsétlenebbnek. Lassan kifutok az időből, muszály elkészítenem a fotókat annak a természet magazinnak, vagy különben nem kapom meg náluk az állást. Ami nem mintha akkora probléma lenne, a mostani munkám is fantasztikus, de az a cég ki tudna juttatni az államokba. Ami nálam nem egy utolsó szempont. Ilyen szakadó esőben pedig magától értetődő, hogy nem tudom megcsinálni a képeket. Amiből az következik, hogy én annál a magazinnál a büdös életbe nem fogok dolgozni.

Lassan ki kellett magamat zökkentenem a csodálatosan tökéletes – és nem utolsó sorban esőmentes – gondolatmenetemből. Indulnom kellett. Ha oda akarok érni négyre lassan sietnem kellene. Tudtam, hogy kocsival nem mehetek, mert az már csak hab lenne a tortán, ha baleseteznék is. Így hát felvettem a kabátomat, megkerestem az esernyőmet, fogtam a gépet és a táskámat és elindultam. Már a ház előtt jártam, mikor eszembe jutott, hogy fent hagytam a szerződést. A kulcsommal legalább negyed órát bajlódtam, mira a zár kattant. Esélyem sem volt, hogy időre beérjek a stúdióba fotózni. Muszály volt autóval mennem. Így hát a mélygarázs felé vettem az utat és egy hatalmas sóhaj kíséretében megpróbáltam a dolgok jó oldalát nézni. Hosszas gondolkodás után sem találtam meg a jó oldalt, de legalább már fél úton voltam.