Kicsaptam a kocsi ajtót és az esővel nem törődve rohantam oda. Szegény srác csak feküdt a földön, átázva didergett és nem tudta, hogy melyik végtagját fogja fájdalmában.

- Úristen! Úristen! Úristen! – csak toporogni tudtam.

- Segítenél? – nézett fel rám kedvesen mosolyogva.

Ez úgy meghökkentett, hogy mozdulni sem tudtam. Nem tudtam biztosan, hogy csak álmodom –e vagy tényleg rámmosolygott a fiú, akit épp az imént ütöttem el. Miután másodpercekig csak álltam és bámultam rá kérdőn nézett rám.

- Óh… persze… gyere… gyere, ülj be a kocsiba. Kórházba viszlek.

- Igazán nem szükséges.
- De… de én szeretném. Biztosan megsérültél. Gyere!
Ő lassan, sántikálva beült az anyósülésre én pedig a volánhoz. Magamra csaptam az ajtót és bámultam magam elé.

- Figyelj én nem akarlak megzavarni, de feltartjuk a forgalmat. És ezt nemhiszem, hogy kedvelik – mondta kedvesen.

- Ohh igen, persze – és elindultam.

- Egyébként Richie vagyok – nevette el magát.

Olyan édes volt. Csak ült mellettem és kinevette saját magát és ezt a képtelen helyzetet, hogy bőrig ázott, elütötték és még a fotózására sem ért oda.

- Én pedig Stefani.

- Örülök – nézett rám.
- Figyelj, ne haragudj! Tudom, hogy ilyenkor nem ér semmit a bocsánatkérésem, de késésben voltam és nem láttam az esőben a pirosat.

- Igen – igen én is siettem. Tudod fotózásom lesz. Itt a másik utcában, a stúdióban. Csak kiugrottam egy pizzáért.

- Fotózásod?

- Igen.

- Remek. Én vagyok a fotós – néztem rá vigyorogva.

- Oh, istenem – nevetve fogta a fejét.
- Se baj! Akkor te hívd fel a menedzsered én meg vezetek a kórházba.

- De tényleg nem fáj semmim – mondta meggyőzően.

- Ohh, azt látom! Csak a lábad vérzik, a karod feltehetőleg eltört és az arcod teli van sebekkel.

- Orvos is vagy?

- Nem – válaszoltam nevetve.

- Igen Mark, igen! Jó rendben! Nem, nem kell bejönnötök. Tényleg jól vagyok. Igen. Jó, sietek. Ne izgulj, nincs baj! Jólvan. Oké. Szia – tette le a telefont Richie.
- Mit mondott?

- Ideges.

- Oh, istenem.

- Semmi baj. Megbocsájt, ha csinálsz rólunk pár ingyen fotót – mondta mosolyogva.

- Nos, ennyit minimum megtehetek.

Richievel átázva, fázva és – legalábbis én – kétségbeesetten siettünk a kórházba, ahol rögtön ellátták. A sebeit kitísztították, a kezét begipszelték, azt mondták csak zúzódás. Kissé megnyugodtam.

- Ha már úgyis elkésünk, és ha már úgyis ittvagyunk kipróbálhatnánk az itteni kávét. Mit szólsz hozzá?