Az eszeveszett üvöltözés és hatalmas ováció rengette meg a színpadot. A fülsiketítő hangzavar mellett volt még pár olyan tényező, ami nyugtalanította a fiúkat meg pár technikust is. Nyugatról vészjósló szélvihar kíséretével sötét fellegek borították az eget, és haladtak egyenesen a szabadtéri rendezvény színpada felé. Még egy utolsó szám, és vége. Még utoljára beleadnak mindent, aztán végre hazamennek. Ilyen, és ehhez hasonló mondatok keringtek Richie fejében.

A hűvös levegő ellenére határozottan melege volt, kipirult arccal és gyöngyöző homlokkal táncolt tovább az emelvényen. Végigfuttatta tekintetét a többieken. Eléggé mások voltak, mint amúgy. Hiába a szőkének most egyáltalán nem sikerült úgy átélnie a helyzetet, mint máskor. Sőt, kifejezetten kínszenvedésnek tartotta a színpadon töltött időt. Nem tudta, mi lehet az oka, talán az izomláz, ami a tegnapi előadás eredménye, vagy biztosan az időjárás lehet az oka a furcsa érzésnek.

Az elmélkedés nem nagyon akadályozta őt, a koreográfiát álmából felriasztva is el tudta volna táncolni, a playbackre való tátogás pedig már nagyjából annyira hozzátartozott ehhez, mint nyárhoz a hőség. Persze nem spórolt a mosollyal, csak az nem volt olyan igazi.

Szinte megváltásnak érezte, mikor Jay köszönetet mondott a fanoknak, a szokásos sablondumával, amit ilyenkor mondani szokott. Meghajoltak, integettek, aztán eltűntek a rajongók szeme elől.

-          Richie, idedobnád azt az üveget? – kiáltott hátra Izzy a buszban.

-          Hah? – kapta fel a fejét Richie.

-          Az üveget. Add ide. – artikulált Izzy – vágod…

-          Ja… ja persze… - Richie felkapta az ásványvizes palackot, és előrehajította Izzynek.

Az ablaküvegnek döntötte a fejét, és nézte a tájat. Az eső zuhogni kezdett, a fák gyorsan suhantak el, és pillanatok alatt elhagyták a Berlin melletti kis települést. Beletúrt szőke hajába, alaposan összekócolva a szálakat. Ma már úgysem mennek sehová…

-          Richie, egy parti? – Izzy hangja megint olyan távolinak tűnt, és megint olyan hirtelen riasztotta fel őt a filozofálásból.

-          Nem akarok most… - válaszolt halkan Izzynek.

Ő csak legyintett egyet, megkeverte a paklit, és fejcsóválva visszaült Jay-jel szembe, Vincent mellé.

-          Valami baja van – vonogatta a vállát – nem tudjátok, mi lehet? – nézett a többiekre.

Mindannyian a fejüket rázták, majd egy személyként pillantottak Chrisre.

-          Jó… megyek… - állt fel megadóan.

Richie beljebb húzódott, hogy Chris leülhessen mellé. Egy darabig némán ücsörögtek, de Chris igyekezett megtörni a csendet.

-          És… van valami terved estére? – húzott ki egy cérnaszálat az üléshuzatból.

-          Semmi. – válaszolt szűkszavúan Richie.

-          Értem. – reagált elgondolkodva Chris. Úgy látta Richie kommunikációs készsége nem ma fog a tetőfokára hágni, így jobbnak látta, ha konkrétan rákérdez a dologra: - Figyelj, valami gáz van?

-          Nem dehogy… - vonta meg a vállát a másik szőke.

Chris szemöldökét felvonva várta a folytatást.

-          Csak olyan fura érzésem van. Mintha elfelejtettem volna valamit… vagy… nem is tudom…

-          Aha…

-          Mit csinálunk holnap? – fordult hirtelen Chris felé.

-          Délelőtt stúdiózunk. Aztán meg chatelünk a Fernsehgartennél.

-          Úristen Chris holnap már 27-e?! Akkor… ma 26. van… - markolt a kartámlába Richie.

-          Hű gratulálok, ez aztán a logika – vigyorodott el ironikusan Chris.

Richie nem válaszolt a megjegyzésre. Már tudta mit felejtett el. Azt, amit az elmúlt négy évben rendszeresen elfelejtett. És most ötödszörre is. A gyomra nagyjából egy teniszlabda méretére zsugorodott. Eszébe jutott valami. Valami, amit talán soha nem fog elfelejteni. És valami, ami talán soha nem ismétlődik meg. Valami, ami pontosan öt évvel ezelőtt történt meg. Augusztus 26-án.