Az ébresztőóra hangosan csengett, de miután a takaró alól kinyúló kéz cseppet sem udvarias módon a földre segítette, egy utolsó keserves nyekkenés után elhallgatott. A paplan lassan mocorogni kezdett, majd egy hatalmas ásítás kíséretében Richie bújt elő. Megdörzsölte a szemét, nyújtózott egyet, majd fejvakarva felült az ágyon. Összeszedte az erejét, elszámolt tízig, és feltápászkodott. Lassan kisétált a szobából, és figyelmen kívül hagyva az ajtó előtt várakozó papucsát, mezítláb indult a fürdőszobába. Csak belenézett a tükörbe, megállapította, hogy megint elfeküdte a haját, grimaszolt egyet, és kiment, utána lassan leslattyogott a lépcsőn. Már akkor megcsapta az orrát a finom illat, amely a konyhából terjengett szerteszét a házban.

Odalent édesanyjával találkozott, aki – mint minden reggel – odabent sürgött-forgott.

-          Szia Richie – köszönt.

-          Jó reggelt – válaszolt rekedtes hangon a fiú, majd lepakolta magát az asztal mellé, egy székre. – Mi a kaja? – nézett körül.

-          Csináltam pirítóst apádnak, de maradt pár… meg sütöttem neked gofrit, hogy jól induljon a tanév.

-          Augusztus közepén elkezdeni a tanítást… ilyen sincs máshol a világon – csóválta a fejét rosszallóan a szőke, majd a konyhapulthoz sétált. – Akkor gofrit eszek. – jelentette ki.

Kivett egy tányért a kredencből, aztán hanyag mozdulattal rádobott egy, még gőzölgő süteményt. Mélyet kanalazott a lekváros üvegbe, majd az egészet rákanyarította a gofri tetejére. Készített magának kakaót, majd visszaült az asztalhoz, és hozzálátott, hogy elhallgattassa korgó gyomrát.

-            Finom lett – motyogta teli szájjal.

-            Mikor indulsz? – kérdezte anyja, mintha meg sem hallotta volna a fiú elismerését.

-            Egy fél óra múlva – válaszolt Richie.

Fél óra múlva Richie valóban menetkész volt. Táskáját a fél vállán lazán átdobva elköszönt anyjától, vetett még egy utolsó pillantást az előszoba tükrébe, és kilépett az ajtón. Elindult az utcán. A távolban két alakot vett észre. Hunyorítva próbált ráfókuszálni, majd miután felismerte őket, intett nekik. John és Leif volt az. Megtorpantak, Richie pedig kocogásra váltott, hogy utolérje őket.

-          Hé Richie – vigyorgott John, mikor a szőke behozta a lemaradását – rég találkoztunk errefelé – mondta, miközben tenyere hangosan csattant Richie-ében.

-          Mizu, srácok? – érdeklődött Richie, mialatt kezet fogott Leiffel.

-          Hát, biztos nem annyi, mint veled – kacsintott rá Leif.

-          Hát, akkor ezek szerint ti sem csináltatok semmit?

-          Ezt meg sem hallottuk – nevetett John – mi van Nadine-nel?

-          Június óta nem láttam – válaszolt Richie megvonva a vállát.

-          Akkor épp itt az ideje, hogy felfrissítsd a szerelmet – jelentette ki John, mire Leif is bólintott.

-          Hé, én nem vagyok belé szerelmes, oké? – tisztázta a helyzetet Richie – csak annyit mondtam, hogy tetszik nekem – magyarázta.

-          Jól van haver, én is így gondoltam – bólogatott John, majd éles kanyart vettek, és befordultak a hatalmas iskolaépület kapujába.

-          Újra az Edisonban – motyogta Leif – kíváncsi vagyok, Mr. Stewart megcsináltatta-e már  az  új protkóját – nevetett.

-          Perceken belül kiderül – vigyorgott Richie.

Bent aztán próbálták elverekedni magukat a 104-es teremig, ami a folyosón lézengő nagyjából kilencszáz diák között nem számított kis feladatnak.

Persze odaköszönt néha a többi haverjának, vagy éppen udvariasan üdvözölte az útjába kerülő tanárokat. A nagy zsivajban igaz a saját hangját is alig hallotta, nemhogy másét. Elhaladt egy csapat lány mellett, akik fülsértő hangon vihogtak, aztán intett a kosárcsapat tagjainak, akik még a folyosón sem hagyták abba a labdapattogtatást és a passzolgatás. Utána épp hátranézett, mert úgy hallotta, mintha valaki az ő nevét kiáltaná. És akkor…

Frontálisan ütközött valakivel. Előre nézett. Akkor látta, hogy az a valaki bizony elég rendesen szétszórta a papírjait. Lehajolt hát, hogy segítsen.  

-          Szia Richie – köszönt a másik.

-          Áhh, szia Nadine – erőltetett egy bárgyú vigyort az arcára Richie – örülök, hogy látlak.

-          Én is örülök – mosolygott a lány – rég találkoztunk, hogy telt a nyarad? – kérdezte, miközben mindketten a földön térdelve szedegették a papírokat.

-          Elég jól… - válaszolt Richie félszegen, és az utolsó darab papírt is visszaadta a lánynak.

-          Köszönöm – pirult el a lány. – Holnap Sandrával kimegyünk a strandra tanulni. Ha van kedved, velünk tarthatsz – mondta Nadine, aztán elment.

-          Ott leszek – suttogta a levegőbe Richie örömittasan.