- Szia Deeya – mosolygott a lányra Chris.

Nem bírta tovább. Deeya szemei megtelltek hatalmas krokodil könnyekkel és csak úgy folytak végig az arcán. Zokogva borult Chris nyakába. A kisfiú igazán jóképű férfivé érett. Chris mosolyogva ölelte magához a lányt, mélyet szippentott az illatából. És el nem engedte. Soha többé nem akarta elengedni. Úgy gondolta, az egész életét le tudná élni így, karjaiban Deeyával. Iszonyatosan hiányzott már neki és boldog volt. Talán olyan boldog, mint még sosem.
- Hiányoztál – suttogta a lány fülébe Chris.

***

- De hát hogy kerülhettük így el egymást?

- Fogalmam sincs. Pedig ott voltam.

- Én is – mosolygott Deeya.

- Meddig maradsz Chris? – kérdezte Marta.
- Nem sokáig. Holnap reggel mindenképpen haza kell mennem.
- De mostmár elvárjuk, hogy rendszeresen elgyere hozzánk – ment be a nappaliba Martin is.

- Óh, persze.
Deeya hirtelen felpattant, karon ragadta Christ is és elindult az ajtó felé.
- Hova megyünk?

- Mindjárt megmutatom.

Hajnali két óra volt, mikor kiértek egy kis tóhoz. Chris már rég elfelejtette, hogy ott van. Pedig anny meg annyi emlék köti őket oda. Ott találkoztak legelőször. És ott játszottak utoljára.

- Emlékszel? – állt meg Deeya a tó partján.

- Mire?

- Szombat volt.

- Beleestünk.

- Nem tudtunk úszni.

- Annyi minden köt ide – pillantott körbe a fiú.

- Nehéz volt itt néküled. Tudod, sokat jártam ide. És olyankor mindig újra meg újra elképzeltem, ahogy játszunk. Vagy mikor csak beszélgetünk.

- Nekem nem volt hova mennem, ahol majd felidézhetem az emlékeinket.

- De visszajöttél Chris – állt meg Deeya Chrisszel szemben.

- Mostmár elmúlt. Mostmár újra ittvagyok – ölelte magához a lányt.
Hosszú – hosszú perceket töltöttek úgy el. Ezért éltek nyolc teljes évig és akkor még fel sem tudták fogni, hogy együtt vannak. Mert mostmár örökké együtt vannak.

***

- El sem hiszem.

- Igen. Holnapután lesz a legelső koncertünk. Kicsit félek – nevette el magát Chris.

- Ugyan már.

- Gyere el.
- Tessék?