- Akkor három nap múlva érted megyek – búcsúzott el Deeyáéktól Martin.

- Rendben apa.

- Sziasztok! – mosolygott rájuk Marta is.

Megérkezett értük az autó, betették a csomagot és elindultak. Egész úton csak beszélgettek. Annyi mesélni valójuk volt, annyi mondandójuk. Folytak belőlük a szavak. Még a sofőr is megmosologta őket. Boldogok voltak, mert végre minden annyira rendben volt. És ez így volt jó. Münchenbe mentek, Chris első koncertjéra. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtak. De nem voltak fáradtak. Mert megbecsültek minden percet együtt. Olyanok voltak, mint két kisgyerek. Talán azért, mert a gyerekkorukat egymás nélkül élték meg. Talán mert mindketten örök gyerekek voltak. Kézenfogva ültek az autóban. Olyanok voltak mint a testvérek. Vagy mint az ikrek. Elképsztően boldogok voltak. És hálásak. Igazán hálásak egy olyan dologért, mely nekik nyolc éven kersztül nem adatott meg. A tényleg szívből jövő, igaz barátságért. Ezer meg ezer barátjuk volt még. De talán egyik iránt sem éreztek olyat, mint egymás iránt.
Megérkeztek Münchenbe. Egy kis hotelben szálltak meg. Mark Dollar a hotel ajtajában várt rájuk. Igazán kedvesnek tűnt.
- Mark, ő Deeya – mutatta be egymásnak őket Chris. – Deeya, ő pedig Mark, a menedzserünk.

- Örülök.

- Én is – fogott vele kezet a férfi. – Gyertek, a másodikon vagyunk. Titeket egy szobába raktunk. Viszont az a helyzet, hogy Richiet is be kellene szorítanotok magatok mellé.

- Persze semmi gond – mosolygott Chris.

- Richie? – kérdezte Deeya.

- Majd bemutatlak.
Végigmentek a nem túl nagynak bizonyuló hallon, keresztül mentek egy hosszú folyosón, fel a lépcsőn, végig a folyosón, jobbra majd balra végül ismét jobbra és a folyosó végén. Mikor végre megálltak Deeyának már fogalma sem volt róla, hogy onnan hogy a fenébe fog letalálni a hallba. Nevetések zaja törte meg a gondolat menetét. Mark benyitott egy ajtón. Az 56 – os szobát kapták ők. Lerakták a csomagjaikat és egy jóval alrébb lévő szobába mentek be. Ott négy fiatal srác és néhány felnőtt férfi várt rájuk.
- Srácok, meghoztam Christ!
A négy fiú rögtön felpattant a kanapéról és és Chris nyakába ugrottak. Deeya nem hitte, hogy őt egyáltalán észrevették. Amég meg nem akadt a szeme az egyik fiún. Átható barna szemei voltak. Édesen örült barátjának és ugrálta körbe.
- Chris… Chris bemutatnád nekünk? – kérdezte barátját, le sem véve tekintetét a lányról.

- Bocsánat. Fiúk, ő a barátom Deeya. Deeya, ők itt a fiúk.
- Jay vagyok.

- Szia, hogy vagy? Richie.
- Szia, Vincent.

- Csak Izzy – sétált oda a lányhoz a fiú.

Mintha Deeyát megint elnyelte volna a mély tekintet, és mikor megérezte Chris érintését a karján, olyan érzése támadt, mintha valami rossazt tenne azzal, hogy ennyire megnézi a fiút.
Leültek a hatalmas kanapéra és végig hallgatták az egyik férfi hosszas és unalmas monológját. Annyian voltak még a szobában, akiknek Chris még csak nem is köszönt. Nem nagyon értette, hogy például az ablaknál cigarettázó alak mért nem nézett még csak feléjük sem, amikor beléptek az ajtón? Vagy az a folytonosan telefonáló? És aki a laptopján matat? És az a két nő, akik azt a rengeteg ruhát pakolják be a szekrénybe? Értetlenül pillantott körbe és jól megnézett minden alakot. Izzyn megint megakadt a tekintete. Olyan kedvesen mosolygott rá.