Nagyot sóhajtva léptem be a lakásom ajtaján. Klaus boldogan fogadott, körbeugrált és várta, hogy megsimogassam. Lehajoltam hozzá és üdvözöltem.

- Tudod milyen fárasztó volt? Nehéz ügy ez az öt srác. De tudod kedvesek. És édesek. És sikerült elütnöm is az egyiket. Aztán kórházba vittem és kávéztam vele egyet. Fantasztikus egy alak. Olyan vicces és édes… és akkor nem is mondtam még, hogy… na mindegy – ráztam meg a fejem. – A lényeg, hogy itthon vagyok, igaz Klaus?

Értetlenül bámult rám. Fogalma sem volt, hogy mit hablatyolok neki megint. Elmosolyodtam, és rögtön a fürdő felé vettem az irányt. Tudtam, hogy rengeteg munka vár még rám és minél előbb végezni akartam.

Már tíz óra is elmúlt mikor hazajöttem, így biztos voltam benne, hogy alvás ma nem vár rám. Teleeresztettem a fürdőkádat forró vizzel. Sokáig ültem ott. Egyszerűen csak néztem a plafont és gondolkodtam. Rájöttem, hogy az enyém rendesen le van festve és nincsenek tevének látszó foltok rajta, mint abban a reklámban. Nevetnem kellett. Nevetnem magamon, nevetnem a napomon, nevetnem mindenen. A víz már egész hideg volt, mikor csöngettek. Gyorsan kiugrottam a kádból, magamra kaptam a köntösömet és ajtót nyitottam.

- Richie? Te… te mit keresel itt? – meglepetten bámultam rá.

- Ne haragudj Stephani. Én fel akartalak hívni, csak közben látni is akartalak, és Markra sem akartam várni, amég előkeresi a telefonszámod, és a címed ott volt az asztalon és úristen megint milyen hülyeségekről beszélek. Nincs kedved holnap velem ebédelni? – vigyorgott.

- Őőő… izé… jó… de, menjünk – mosolyogtam rá még mindig meglepetten.

- Nagyszerű. Akkor… akkor én most… najó megyek. Szia.

- Szia Richie – mondtam halkan.

Néztem, ahogy a fejét fogva szidja magát, amég lemegy a lépcsőn és közben vigyorog. Olyan édes volt. Nagyot sóhajtva csuktam be magam után az ajtót és valószínűleg elég bugyután nézhettem Klausra. Inkább fogtam magam és – egy letörölhetetlen vigyorral az arcomon – leültem a laptopom elé, feldolgozni a képeket a délutáni fotózásról. Nem tudtam megállni, legalább öt percig csak bámultam Richie arcát. Olyan tökéletesen hatott. Elgondolkoztam azon, hogy vajon vagyok e énis ilyen tökéletes. És rá kellett jönnöm, hogy közelsem. Rengeteg hibám van. Ahogy mindenkinek. Legalábbis eddig azt hittem.

***

Másnap csodálatos idő volt. Az ébresztőórám nyolckor csörgött, én egy gyengéd ütést mértem rá így elhallgatott. Álmosan keltem fel reggelit készíteni. Boldog votlam, hogy végre talán ma el tudom készíteni a parkban a fotókat annak a természet magazinnak. Feldobott. Kiültem a teraszra egy csésze kávéval és csak néztem Berlint. Minden olyan szépnek hatott, olyan boldognak. Ahhoz képest, hogy november volt, egész jó idő volt kint. Így nem fagytam halálra a teraszon. Csak fáztam. Ami két teljesen különböző dolog – szerintem.
Eszembe jutott, hogy Richievel még csak azt sem beszéltük meg, hogy hol találkozunk. Azt meg végképp nem, hogy mikor. Gondoltam, majd hív. Így inkább megreggeliztem és felöltöztem.
Fogtam Klaust és a pórázát, a fényképezőgépemet, és egy boldog mosollyal az arcomon lementem a parkba. Kutyasétáltatás közben gyönyörű képeket tudtam készíteni. Ahogy felértem a lakásba rögtön át is küldtem e – mailben őket a magazinnak. Ezek után már nyugodt lélekkel néztem tovább az e – mailjimet.
A Triple – M – től is jött egy. Kíváncsian nyitottam meg, de az cseppet sem volt hivatalos.

Szia Stephani
Hogy vagy?Biztos vagyok benne, hogy reggel az első dolgod, hogy megnézed az e – mailjeidet. :) Ne haragudj, hogy tegnap úgy rádtörtem…
Ötkor ott leszek a házelőtt. Ha az úgy neked is jó. Mert hát miért ne lenne jó? Na, mindegy.
Szép napot!
Csók:Richo

Mosolyogva és boldogan olvastam végig a levelet. Az, hogy válaszoljak, már eszembe sem jutott. De az öt órán megakadt a szemem. Nem úgy volt, hogy ebédelünk? Mindegy. Ráhagytam.