-          Azta…

-          Hűű…

-          Nem semmi…

Richie barátaival körülvéve üldögélt az iskola betonlépcsőjén. Pontosabban John, Leif és Matt társaságában. A Triple-M-Music Studio levele járt kézről kézre. Leif hunyorogva olvasta a sorokat, mert a napfénytől szinte vakított a papír. Néha megforgatta, kibogarászta az apró betűvel nyomtatott dátumot, és tulajdonképp mindent megnézett rajta, olyan pontossággal, ahogyan nagyjából egy múzeumi értéket szoktak megvizsgálni.

-          Figyelj, Leif, megszagolni nem akarod esetleg? – kapta ki a kezéből egy csipkelődő megjegyzés kíséretében Matt.

-          Áhh, sosem árt jól megnézni – vigyorgott John.

-          Csak alaposan szemügyre vettem. Hátha hamis – vont vállat nevetve Leif.

-          Végülis – nevetett Richie – soha nem lehet tudni.

Újra csendben vártak, amíg Matt is elolvassa a rövid szöveget, majd John tenyerébe nyomja.

-          Milyen fickó lehet ez az L. Pearlman? – ráncolta a homlokát John, ahogy befejezte a böngészést.

-          Nem tudom – húzta a száját Richie – még sosem láttam.

John odanyújtotta neki a lapot, ő pedig visszarakta a borítékba. Mert még a borítékot is megőrizte. Aztán összehajtotta, és a zsebébe süllyesztette. Felhúzta a térdeit, ráhajtotta a fejét, és hagyta, hogy a szél játsszon a hajával. Matt unalmában a kosárlabdáját kezdte pattogtatni, John pedig a tornacipőjére irkafirkált valamit. Egyike volt ez az olyan unalmas délutánoknak, amelyeken nem hogy fantáziájuk, de kedvük sem volt kitalálni maguknak semmilyen elfoglaltságot. Csak ültek, és néztek ki a fejükből.

-          És… szoktál gyakorolni? – szólalt meg hirtelen Leif.

Richie megvonta a vállát.

-          Sokat énekelek. De a tánc… na inkább hagyjuk – legyintett – tudjátok, milyen falábú vagyok.

-          Nem lehetsz olyan rossz, ha mégis beválogattak. – jegyezte meg Matt.

-          Kivéve, ha épp nem a Falábúak-együttes leendő tagjaira vadásznak – kacagott fel John.

-          Tökmindegy. Úgysem jutok már tovább innen, akármennyire hajszolom magam. Rengetegen vannak ott, akik profibbak nálam.

Leif megvakarta a fejét.

-          Az előbb azt mondtad, előtted áll életed legnagyobb lehetősége. – motyogta, majd elvette a labdát Matt-től és pörgetni kezdte a mutatóujján.

Richie nem válaszolt. Most, hogy tényleg megadatott neki a lehetőség, jóval bizonytalanabb lett.

-          Hát… én beleadok mindent. Aztán majd meglátjuk.

-          Nadine-nek mondtad?

Richie megrázta a fejét.

-          Ma este találkozom vele. Majd akkor.

-          Látom eléggé összemelegedtetek – vigyorgott John – főleg a buliján.

-          Én is láttalak titeket kettesben – bólogatott Matt.

-          Csók volt? – kíváncsiskodott Leif.

-          Volt. – jelentette ki Richie.

A többiek őszintén ledöbbentek. Egyik legkedveltebb hobbijuk volt, hogy Richiet nyúzzák a témával, és megtegyenek egy-egy élcelődő megjegyzést.

Most persze pár elismerő vállveregetésnél többet nem tudtak tenni. A szőkének pedig szemmel láthatólag nagyot dobott az egóján.

Beletúrt a hajába, és az órájára pillantott. Fél négy. Nemsokára végre láthatja Nadine-t. Boldog volt, teli érzelmekkel és rengeteg érett, okos gondolattal. Nem úgy, mint akármelyik menő, de üresfejű srác. Bár a haverjai talán csak így ismerték őt. Kivéve Johnt. Pedig Richie minden bizonnyal akkor már rég több volt egy menő srácnál.