A nap már lenyugodni készült a horizonton. Utolsó sugarai aranyba öltöztették a kisvárost, és rózsaszínné varázsolták az eget. A szél lenyugodott, a fák ágai csak lágyan lengedeztek, a madarak már elcsendesedtek. A park azért még közel sem volt olyan nyugodt, mint a természet. Kutyák ugattak, és szaladgáltak a labdák után, meg gyerekek játszottak szanaszét szóródva a családjuktól a réten.

Épp egy nyolcévesforma biciklista hajtott el olyan sebességgel az ösvényen, hogy Richie papírja lesodródott a padról.

A szőke srác pedig minden jót kívánva a gyerkőcnek utána hajolt a földre. Gondosan leporolta, és újra visszafeküdt a padra, fejét pedig Nadine ölére hajtotta. Aztán csak nézte, hosszan nézte a sorokat. Már fejből tudta az egészet, mégsem volt szíve eldobni a papírt. Igaz, semmi jelentősége nem volt már. Vagyis de. Richienek sokat jelentett. Egyfajta bizonyítékot. Bizonyítékot, hogy ott volt, bizonyítékot, hogy megpróbálta, és bizonyítékot, hogy sikerült. És talán kabalaként sem utolsó. Mert amióta megvan, olyan jó dolgok történtek vele. Remélte, hogy ez a sorozat folytatódik még.   

-          Akkor most… boldog vagy, ugye? – törte meg a csendet halkan Nadine.

-          Miért ne lennék boldog? – kérdezett vissza Richie meglepetten. – Persze, hogy boldog vagyok – mosolygott a lányra.

-          Hát nem tudom… csak kérdeztem. A levél miatt.

-          Nem igaz. Nem azért kérdezted. Tudom. – vigyorgott Richie, majd egy pillanatra felemelte a fejét, hogy egy apró puszit nyomhasson Nadine szájára.

-          Jó, de tényleg. Gondolom erre vágytál egész életedben. Vagyis… rosszul fogalmaztam. Szóval erre a lehetőségre készülsz már régóta.

-          Hát, azért nem. Kiskoromban bohóc akartam lenni – nevetett Richie.

-          Jól van na – vigyorodott el Nadine.

-          Habár… ha úgy vesszük, a bohóc is előad. – vonta meg a vállát a Richie. – De… én igazán nem a hírnévét akarom csinálni ezt – motyogta – csak olyan jól esik látni, ahogy másoknak tetszik, amit csinálok. Itt van például a Lizzie McGuire…

-          Értem Richie – mosolygott Nadine – nem azért mondtam.

-          Tudom. – fogta meg a kezét Richie.

Egy darabig hallgattak, Richie figyelte, hogyan rezzennek meg a fa levelei egy-egy szellő hatására, Nadine tekintete pedig a távolba révedt, és a többi embert figyelte.

-          Azért remélem sikerül. – mondta hirtelen a fiú – olyan büszke lennék magamra – suttogta bárgyú arcot vágva – na meg persze anyuék… meg Johnék…

-          …meg én. – fejezte be Nadine.

-          Igen – nevetett Richie.

-          Én örülnék, ha sikerülne. Gondolj csak bele… beválogatnának… aztán mehetnél a versenytársaiddal a tv-showba. Utána elnyered a nézők kegyeit. Továbbszavaznak. És akkor valóra válik az álmod. Gazdag leszel, híres, körbeutazod a világot… és igaz, akkor elfelejtesz majd minket… de mi azért örülni fogunk…

Richie mámoros arckifejezése az utolsó előtti mondatot meghallván furcsa grimaszba fulladt.

-          Mi az, hogy elfelejtelek titeket?! – nézett a lány csillogó zöld szemeibe.

-          Hát… sok az ilyen ember… - vonta meg a vállát Nadine.

Richiet még az is elborzasztotta, hogy a lány milyen természetességgel beszél erről.

-          És én olyan vagyok? Nadine… szerinted én el foglak titeket felejteni? – nézett komolyan.

-          Nem tudom. – válaszolt halkan a másik.

-          Dehogyis, Nadine – ölelte őt át Richie – megígérem… soha-nem-foglak-elfelejteni – tagolta a mondatot halkan, a lány fülébe suttogva.