Mikor elveszítünk valakit, az azt jelenti, hogy már nem kaphatjuk vissza. Hogy többé nem látjuk. Hogy többé nem ölel meg, nem szippant az illatunkból, nem fogja a kezünket, és nem támogat. Nem alhatunk vele egy ágyban, nem beszélhetjük át az éjszakát, és nem viselkedhetünk együtt gyermeteg módon. Valószínűleg sosem találkozunk többé, nem ülünk vele egy autóban, nem elszünk együtt bohócok a cirkusban, nem másszuk meg a Mount – Everest – et és nem készül rólunk közös fotó sem. Mert ott valami megszakadt. Vagyis nem mondanám megszakadásnak. Mert az érzés megmarad, a kötelék nem változik. De mégis más lesz minden. És ha egyike vagyunk a ritka eseteknek, és mégis visszajön, ki után annyit sírtunk, fáj valami. Fáj a boldogság. Újra fáj az összes sírás, az összes szomorkodás és minden fáj, amit nélküle csináltunk. Pedig boldogok vagyunk. És talán eszünk ágában sincs utána otthagyni a másikat egy percre sem. Nem akarunk megválni tőle, mert úgy érezzük, akkor kölcsön adjuk valaki másnak. Akik természetesen nem mi vagyunk. Önző módra akarunk felette uralkodni. Vagy inkább birtokolni őt. Hazudunk neki, birtokoljuk, korlátozuk, és tiltunk. Mert szeretjük. Mert a világon mindennél jobban szeretjük őt és félünk. Félünk, nehogy megtapasztaljuk megint azt az érzést, amit nélküle éltünk át. Tehát jogosan tesszük mindezt. Csak mert szeretünk.

A buszban ültek már, és a stadion felé tartottak. Izzy szája – szokása szerint – be sem állt, Jay bólogatott, Vincent a tájat kémlelte, Richie pedig énekelt.

Chris és Deeya pedig csak kézenfogva ültek egymás mellett. Csak ültek. Néha megeresztettek egy – egy sokatmondó mosolyt is egymás felé. Csak annyit akartak közölni: szeretlek. Hosszú – hosszú percekig egy szó sem hagyta el az ajkukat.

- Örülök, hogy itt vagy – nézett Chris Deeya szemébe.

- Tudod, én is. De nem érzem a változást.

- Milyen változást?

- Mármint… tudod nyolc éven keresztül én végig úgy éreztem, hogy ott vagy velem. Hogy vigyázol rám, hogy szeretsz, és hogy éjszakánként fogod a kezem. Mert megígérted, hogy a szivedbe zársz, és ha én is téged, akkor mindig ott leszel mellettem. Én hittem neked. Mindig – mindig hittem neked, bármilyen süketséget is mondtál – egy pillanatra elnevette magát. – Bíztam benned és reméltem, hogy gondolsz rám néha. Nyugodt volt a lelkem mindaddig, amíg azt nem hittem, hogy nem jössz el. És akkora iszonyú nagy csalódás volt. Sosem éreztem még olyat. Nagyon fájt, Chris. Úgy éreztem, mintha nyolc évet kitöröltek volna az életemből. És mikor eljöttél hozzánk olyan volt, mintha mindig is ott lettél volna, mintha egyszerűen csak könynedén átugrottunk volna nyolc évet, amire nem is emlékszünk, és az életem így folytatódna. A hét évről hopp, a tizenhatra. Nem érzem a nyolc év súlyát, az emlékeket, a szenvedést, semmit. Mintha mindig együtt lettübk volna.

- Hordod… hordod a nyaklááncot, amit adtam neked? – szólt meglepetten a fiú, Deeya nyakában lévő medálra bámulva.

- Ő… nem kellene?

- Nem én csak… azt hittem már rég elvesztetted – mosolygott Chris.

- Nem.

- Köszönöm Deeya – szólalt meg hirtelen a szőke.

- Mit? – mosolygott kedvesen a lány.