- Aztttaaa.

- Ez ekkora?
- Kiűrítve még nagyobb, mint mikor múltkor láttuk.
A fiúk ámulva – bámulva, csillogó szemekkel néztek körbe a stadionban. A lábuk alatt ezer meg ezer zsinór futott, a hangfalak a helyükön voltak, a takarítók még a szinpadon szorgoskodtak.

- Helo – helo – a távolból egy kedves és mosolygós lány közeledett feléjük.

Jay hirtelen oda kapta a fejét.
- A nevem Olivia. Diákmunkán dolgozom itt. Gyertek, megmutatom az öltözőt – mosolygott a fiúkra.
A színpad mögé sétáltak és bementek egy nagy fehér ajtón, melyen egy egyszerű kis nyomtatott felirat díszelgett: Idegeneknek belépni tilos!
Hosszú folyosó tárult eléjük, jobbról – balról ajtók sora kísérte útjukat, a falakon rengeteg kép, az ajtókon egy – egy felirat. Sokáig mentek, mikor végre megérkeztek, és megálltak egy ajtó mellett. Sem felirat, sem kép nem lógott rajta.

- Az öltözőtök. A sminkesek mindjár titt lesznek, megvárják, még eltáncoljátok a számokat, a fellépő ruháitok már bent vannak. Pakoljátok le a cuccaitokat és gyertek ki próbálni – mondta kedvesen a lány, dobott egyet hosszú szőke haján és a kijárat felé indult el, nagyokat rázva a csípőjén.
- Uhh – lépett be a szobába Jay.

- Jócsaj volt – jegyezte meg Izzy.

- Áhh… alig – nevetett Chris.

- Ugyan fiúk – jegyezte meg Deeya.

- Hééééé! Egy szóval sem mondtuk, hogy szebb nálad – ölelgette meg őt Izzy.

Chris, a fiú gesztusát csak egy fintorral jutalmazta.
Lepakolták a cuccaikat a fotelekbe, és egy - egy ásványvizes üveggel a kezükben megint elindultak a hosszú folyosón, ki a stadionba. Vigyorogva ugráltak fel a színpadra, elragadtatva ettől az egésztől. Deeya mosolyogva állt be a színpad elé. Chris észbe kapott, gyorsan leugrott a színpadról, Deeyához szaladt és egy puszit nyomott az arcára.

- Most figyelj – súgta a fülébe és már fel is csendültek az első hangok a számukból.

Chris visszasietett a srácokhoz, villámgyorsan elfoglalta a helyét és táncolni kezdtek. Deeya akkor hallotta úgy igazából a számot, akkor látta őket először úgy táncolni és akkor látott először a szemükben olyan különös fényt. Olyanok voltka mint a profik. Fantasztikusan begyakorolt koreográfiájukban egy apró hiba sem volt, legalábbis Deeya nem vette észre. Mosolyogva nézett fel barátjára. Elragadóan fantasztikusak voltak és akarva – akaratlanul magukra vonzották a tekinteteket. Olyan érzése volt, mintha nem is azokat a teljesen egyszerű srácokat látná a színpadon. Mintha vér profikat látna, csillogó sztárokat vagy beképzelt, öntelt fiúkat. Pedig valójában nem voltak azok. És Deeya őszintén remélte, hogy sosem lesznek azok. Beképzelt, öntelt fiúk. Remélte, hgy mindig azok a jófej srácok maradnak, akiket ő megismert, függetlenül attól, hogy befutott sztárok lesznek, vagy mégsem. Mert szerette őket. Jayt, pedig vele nem is beszélt még. Vincentet, édes volt és helyes. Richiet, mert fantasztikus barát volt. Izzyt, mert kedves volt, jóképű és vicces. És Christ. Christ, mert ő volt számára a tökéletes. Szívből szerette és boldog volt. Boldog, mert tudta, hogy Chrissznek valóra vált az álma. Az az álom, ami még akkor fogalmazódott meg benne, mikor oly régen ketten ültek a tó parton.

***
- Mindjárt kezdődik, mindjárt kezdődik, mindjárt kezdődik – tördelte ujjait Richie az öltözőben.

A fiúk teljes pompájukban, show – ra készen, boldogan és izgatottan járkáltak az öltőzőben. Behallatszottak a rajongók fültépő sikításai. Deeya maga előtt látta a képet, melyet még a buszban képzelt el. Rengeteg sikítozó rajongót látott, plakátokkal, kisírt szemekkel, elfolyt sminkkel, ugrálva és őrjöngve. Boldogan.
- Figyelj, Chris… Mike szólt, hogy menjek ki a szinpad mellé. Hogy ne veletek menjek… csak a sajtó miatt.

- Oké persze – nyomott egy puszit a lány arcára Chris.

- Nem lesz baj – nézett mélyen a fiú szemébe.

- Félek, de fantasztikuak leszünk - mondta vigyorogva és izgatottan Chris.

- Azok lesztek. Ne izgulj! Csak ne izgulj! – tagolta szépen lassan a szavakat Deeya.
- Menj – engedete el a lány kezét szőke.

- Jók lesztek Chris! Sok szerencsét – szólt vissza az ajtóból Deeya.

Pár perccel később a fiúknak is indulniuk kellett. Olyan érzésük volt, mikor végigsétáltak a hosszú, fehér folyosón, mintha egy lassított felvételben lépkednének, mintha a folyosónak sosem lenne vége, mintha szembe fújna velük a szél. Izgultak, iszonyatosan izgultak. Végre elérték a nagy fehér ajtót és kiléptek a stadionba. Fülsiketítő sikítások, ordítások, őrült rajongók, sötét. Ezek voltak a fiúk első gondolataik. A stadionban sötét volt, a szinpadot még füst fedte. Egy utolsó „Us5” kiálltásra még volt idő, és felszaladtak a színpadra. Ott nem csak a koncert kezdődött el. Valami más is. Valami sokkal másabb.