-          Christopher „Izzy” Gallegos, 369.

Ahogy a barna hajú nő kihajolt az ajtón, és kiejtette a száján a nevet, a Richievel szemben ülő rasztahajú srác izgatottan felpattant a székéről. Megropogtatta tenyerének összes csontját, mély lélegzetet vett, és elindult. Köszönt a hölgynek, majd miután bement, az ajtó kegyetlen dörrenéssel bezárult mögötte.

Richie hosszan behunyta a szemeit. Már nem tudott a dalszövegekre koncentrálni, mert azzal csak összezavarta magát. Ideges volt, és folyton baljós gondolatok keringtek a fejében. Lelki szemei előtt már látta, hogyan fogja a lehető legjobban lejáratni magát: elfelejti a szöveget, elmegy a hangja, netán megbotlik a küszöbön, valami rosszat mond… ezer és ezer variációt kreált akaratlanul magának, és ezek –az ő beleszólása nélkül- rövidfilmként mind-mind lejátszódtak előtte.

Nem csoda hát, hogy Nadine megnyugtató szavai eltörpültek a sok negatív hatás mellett. Mert fáradt volt, mert az apjának el kellett mennie, mert az eddigi történésekben sem volt semmi pozitív, és mert iszonyúan idegesítette az az alak, aki csak mint Richie, arra várt, hogy behívják, és mégis, sugárzott róla a hidegvér, sőt, talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, még jókedve is volt.  

-          Richie – fogta meg a kezét Nadine – hallod, amit mondok?

-          Tessék? – tért vissza a valóságba hirtelen a fiú.

-          Ajj… - Nadine elmosolyodott – ideges vagy… Miért?

-          Nadine…

-          Jó, a kocsiban még az volt a véleményed, hogy nincs veszíteni valód. Ha pedig nincs veszíteni valód, igazán nincs miért aggódnod. Ha bejössz nekik, bent tartanak. Ha nem, akkor úgysem tudsz mit tenni. Azzal, hogy tövig rágod a körmöd, és rémeket látsz, csak rontod a helyzetet.

-          Az a kocsiban volt – nyögte Richie. – A kocsiban még nem volt fél tizenegy, a kocsiban nem volt ennyi ember, a kocsiban még nem kellett teljesítenem. A kocsiban tehát még elég nagy volt a szám. De az a kocsiban volt.

Nadine nevetve csóválta meg a fejét, majd Richie vállára hajtotta.

-          Mindenki szurkol neked, Richie.

-          Tudom. – válaszolta nem túl meggyőződve a fiú.

A másodperc törtrésze múlva kinyílt az ajtó mellettük. Richie összerezzent. Egy vörös hajú nő kukkantott ki mögüle, és ahogy kinyitotta a száját, a szőke már tudta, hogy most jött el az a bizonyos pillanat.

-          Kétszáznyolcvanhármas sorszám – mondta tagolva, majd egy kis szünetet tartott – Christopher Richard Stringini.

Richienek pillanatok alatt lezuhant a vérnyomása. Nyelt egy nagyot, majd lassan felállt a székből, és imádkozott, hogy remegő térdei ne most mondják fel a szolgálatot. Odalépett Nadine-hez, aki szintén felkelt a székről. Remegő szívvel egy csókot nyomott az ajkára, majd átölelte.

-          Imádkozz értem – suttogta halkan a lány fülébe.

Mindez pillanatok alatt történt, Richie mégis úgy érezte, mintha órákig tartott volna.

Az ajtóhoz lépett, köszönt az ott álló nőnek, és átlépte a küszöböt. Maga sem hitte el, de megtette. És nem futott el.

Nadine visszarogyott a székére. Eddig tudta palástolni a szorongását Richie előtt. Soha nem gondolta volna, hogy ő valaha is ennyire fog izgulni valaki más sikeréért.

Csak ült, és a padlót nézte. Hosszú óráknak tűnő percekig erősen koncentrált, hogy valamit is meghalljon abból, ami odabent folyik. De nem sikerült. Csak üldögélt, nagyokat sóhajtott, tördelte a kezét, és várta, hogy teljen az idő.

És akkor újra kinyílt az ajtó…