A vendéglő teraszán most sem volt tömegnyomor. Csak egy-egy asztalnál ültek halkan beszélgető párocskák, és csak elszórva lehetett most fennhangon kacarászó lányseregeket találni. Az ég borult volt, de az időjárás tulajdonképp nem volt rossz. Sőt, kellemesen meleg volt most is, csak néha fújta le a szél az asztalról a kék mintás szalvétákat. A felszolgálók laza, kék-piros egyenruhában jártak-keltek az asztalok között, jegyzetfüzettel a kezükben. Az egyikük, aki történetesen a tízestől a tizenötös asztalig szolgált, a harsány nevetést meghallva majdnem elejtette a nagyjából hat-hét tányért, amivel egyensúlyozott. Az arcára mégsem az ijedség, majd a megkönnyebbülés, hanem egy széles vigyor ült ki. Hátat fordított a két politizáló középkorú fickónak, majd a hang irányába ment, a terasztető tövébe, a kilences asztalhoz.

-          Hé Richie – kiáltotta el magát vidáman – hogyhogy nem Orlandoban?

-          Helló George – köszönt Richie vigyorogva – már túl vagyok a castingon – válaszolt megkönnyebbülten. – Na, mit hozol nekünk? – érdeklődött.

-          Ma a tízeseknél vagyok – mondta George – de csak nektek… - mosolygott megadóan, majd megpróbálta a tányérokra vigyázva kiszedni a zsebéből a jegyzettömböt.

-          Hagyd George, nem vagyok szégyenlős – mondta Richie, mikor látta, hogy nem lesz jó vége. Majd gondolt egyet, és kivette a papírt meg a tollat a felszolgáló zsebéből. – Na, ki mit kér? – nézett körül.

Nadine és Sarady gyrost, Brittany pedig salátát rendelt. Richie szorgalmasan jegyzetelt.

-          Fiúk? – fordult a többiek felé a szőke.

-          Szokásos. – vágta rá John, Leif, Matt és Colton teljesen egyszerre.

-          Értettem – tisztelgett Richie, és a listához írt még négy chilis szendvicset, egy hamburgert magának, meg persze pár üveg kólát is. – Így ni – hajtotta be a füzetet, majd a tollal együtt visszanyomta George zsebébe. – Szólj, ha segítsek megsütni – vigyorgott.

-          Kösz szépen, ne pimaszkodj – mondta röhögve George – tíz perc és itt vagyok megint.

Richie igyekezett úgy visszaülni, hogy ne üsse bele a fejét megint a falról lelógó, fáradtan villogó paprika alakú táblába.

Tulajdonképpen szerette ezt a helyet. Minden héten legalább kétszer-háromszor beült ide Johnékkal az utóbbi öt-hat évben, így egyike volt a leggyökeresebb törzsvendégeknek. Nem csoda hát, ha összehaverkodott közben a pincérekkel, főleg George-dzsal, aki igazán vicces egy figura volt.

Bő negyed óra telt el, mire a srác újra megérkezett, és három fordulót téve kiszállította nekik az ebédet.

-          Na, most már mesélj, mi van veled? – dobta le magát a szőke mellé George.

-          Figyelj, én eddig azt hittem, te dolgozol itt – jegyezte meg Richie, de egyúttal arréb is csusszant a padon, közel Nadine-hez, hogy elférjen mellettük a fekete hajú fiú is.

-     Hát, ha a főnök mérges lesz, majd segítesz elmosogatni - nevetett amaz. 

-          Ja rendben.  Amúgy nincs semmi – vonta meg a vállát, majd nagyot harapott a hamburgerbe, kicsit meggondolatlanul, még a könnye is kicsordult…

-          Vigyázz, forró – vigyorgott John.

-          Alig éreztem – suttogta Richie könnyes szemekkel.

-          Na, hol vagyunk a létrán? – veregette meg a hátát George, elnyomva Matt és Leif nevetését.

-          Valahol középtájt – válaszolt Richie vállvonogatva.

-          Halkan megjegyzem, a „valahol középtájt” neki azt jelenti, hogy két nap múlva valószínűleg ajánlatot kap egy stúdiótól – mondta John, és diplomatikusan összekulcsolta kezeit az asztalon.

-          Ugyan már – szerénykedett Richie – csak azt mondták, hogy tetszem nekik.

John diadalittasan kihúzta magát.

-          Vagyis két nap múlva valószínűleg ajánlatot kap egy stúdiótól – bólogatott vigyorogva, majd nekilátott a chilis szendvicsnek.