Remegő kézzel nyomta meg a csengőt. Fáradtan hagyta, hogy Nadine kutyája, Sam körbeugrálja, és összenyalogassa. Furcsa érzések keringtek benne. Beletúrt a hajába, aztán megigazította a pólóját, és igyekezett legyűrni a gombócot a torkában. Akkor, ahogy végignézett a nagy, ápolt kerteken, az utcán, a házakon, az autókon, és beleszippantott a levegőbe, nem tudott abba belegondolni, hogy valójában most boldognak kellene lennie. Volt a szívében valami furcsa, amit nem igazán tudott beazonosítani. Valami hiányérzet.

Az ajtógomb zörrenése kirángatta őt mély gondolatainak tengeréből. Kedves mosolyt varázsolt az arcára.

-          Jó napot, Mrs. Carlaile – köszönt selymes hangon Nadine anyjának, ahogy kinyitotta az ajtót.

-          Szia Richie – válaszolt a nő kedvesen – gondolom Nadine-hez jöttél. Gyere be. – tárta ki az ajtót, majd Richie belépett rajta – Ne, ne, nem kell levenned a cipőd! Menj csak fel, menj, Nadine a szobájában van, már biztos vár téged.

Richie szótlanul engedelmeskedett az asszonynak. Elindult a nagy lépcsőn felfelé, a második emeletre. Lassan lépkedett, mély lélegzeteket véve, megbámulva a képeket a falon, megérintve egy-két szobanövényt. Így is gyorsan odaért a folyosón Nadine szobájához. Erőt vett magán, és bekopogott.

-          Gyere… - hallotta Nadine hangját.

Benyitott, és belépett a szobába. A falak kékek voltak, a bútorok többsége inkább pirosas színben pompázott. A két szín teljesen harmonikus összhangban volt egymással, Nadine stílusát tökéletesen tükrözve. Nem volt még nála azelőtt soha.

-          Richie – vigyorgott Nadine, és a fiú nyakába ugrott – hogy-hogy eljöttél?

-          Kék-piros? – mosolyodott el Richie, Nadine kérdését figyelmen kívül hagyva – Mintha csak a Chili’sben lennénk.

-          Lemehetünk, ha gondolod – mondta a lány.

-          Nem. – válaszolt gyorsan Richie – nem azért jöttem.

-          Gyere, ülj le – Nadine kezénél fogva az ágyhoz vezette Richiet. Mindketten leültek, és a falnak vetették a hátukat. – Akkor miért jöttél? – érdeklődött.

Richie pár másodpercen át csak hallgatott, majd halkan kimondta.

-          Búcsúzni.

Nadine-nek az arcára fagyott a mosoly. Végigfutott rajta a hideg felismerés.

-          Megkaptad, ugye? – kérdezte elcsukló hangon.

Richie bólintott. Hosszú perceken át nézte a lányt, aki akkor próbálta felfogni, mivel is jár ez. Nem látott még a szép arcra ilyen kifejezést kiülni, és soha nem látta a csillogó zöld szemek pillantását így elszomorodni.

-          Mikor mégy? – nézett fel a fiúra.

-          Holnap. – hajtotta le a fejét a szőke.

-          De… de nem leszel sokáig, nem? – kérdezte Nadine reménnyel teli hangon.

-          Nem tudom, meddig leszek. – hangzott az őszinte válasz.

Újra csend állt be. Néha-néha meghallották az edények csörömpölését, és azt, ahogy Nadine édesanyja lent ügyködik a konyhában.

A lány pedig valószínűleg eddig bele sem gondolt, hogy mivel jár ez. Ahogy Richie sem. Eszükbe sem jutott, hogy egyszer majd el kell válniuk, és az az idő ilyen korán jön el. Minden olyan gyorsan történt.

-          Nézd, Nadine… - kezdte Richie remegő hangon – nem hiszem, hogy hamar jövök vissza. Nem tudom mikor, de biztosan nem a közeljövőben.

-          Értem… akkor most… ezzel azt akarod mondani…

-          … hogy nagyon-nagyon fogsz hiányozni. – folytatta Richie - Nem mondom, hogy legyen vége, mert én… szeretlek, Nadine – suttogta – de nem várom el, hogy várj rám.

A lánynak könnyek gyűltek a szemébe.

-          Viszont ezt neked adom – halászott ki a zsebéből egy apró csomagot – emlékbe. A kabalám volt eddig, de a tiéd lehet. – nyújtotta Nadine-nek.

Ő remegő kezekkel kezdte szétszedni a pici papírdobozkát. Egy rózsafüzér esett az ölébe. Az a rózsafüzér, amelyet Richie mindig a zsebében hordott, és amelyhez mindig fohászkodott, ha baj volt, és amely valószínűleg mindig is tartotta benne a lelket. Nem bírta tovább. Kitört belőle a zokogás. Az arcát Richie nyakába fúrta, úgy ölelte át a fiút. A szőke nagyokat nyelt, és igyekezett uralkodni magán. Végigsimított Nadine haján, hátán, aztán csak magához húzta, erősen, mégis gyengéden.

-          Mindig felhívlak. Bármi van, oké? Beszélünk majd, küldök képeslapot karácsonykor, húsvétkor, felköszöntelek a szülinapodon… mint mindig – suttogta.

-          De nem leszel itt velem, ugye? – szipogott Nadine.

-          Nem. – mondta ki nyersen és őszintén Richie.

Akkor gondolt bele igazán. Hogy milyen nagy ára van az álmainak. Hogy elhagyja az otthonát. Itt hagyja a barátait, John, a jópofa beszólásaival, Leifet, Matt-et, Coltont, Saradyt, Silviat, Bobbyt, a bátyját, a szüleit, és… és igazából mindenkit. Joseph-et, akit sosem utált igazából, csak ezt senki nem tudta. Nadine-t, akit a legjobban szeretett. Nem eszik több hamburgert a Chili’sben, nem beszél végig egyetlen órát a Madisonban, itt hagyja a kerteket, az utcákat, a parkot, a fákat, az egész múltját. Az egész életét. Wheatont. Igen, ez tényleg magas ár. Elszakadni mindentől…

… hogy egy egészen új kezdődhessen.