Richie fáradtan támolygott ki a buszból. Megszédült a sok gondolattól, amelyek a fejében kavarogtak. Csendben kivette Jan kezéből a táskáját, és a vállára kapta. Úgy, ahogy Wheaton-ben, minden nap, suliba indulván.

Legszívesebben lekevert volna magának egy hatalmas pofont. Miért lett hirtelen ilyen? Miért jár az agya megállás nélkül, amikor nem szeretné? Miért jut eszébe mindenről Nadine, Johnék, a szülei, az otthona, Wheaton? Csak mert 26-a van? Ugyan már…  

Például Nadine… valószínűleg boldogan él a világ másik felén, és azt sem tudja már, ki az a Richie Stringini, aki olyan szerelmes volt belé anno. Vagy ha emlékszik, és talán szerette is, akkor biztosan csak egy fájó emlékként maradt meg. A fiú, aki otthagyta őt önző módon, csakhogy elérje a célt, amit kitűzött maga elé.

De most már minden mindegy. Elmúlt. Azt pedig nem lehet visszacsinálni. Akármilyen rossz döntés is volt.

Hoppá! Mondta egyáltalán valaki, hogy rosszul döntött? Nem. Mert talán szenvedtek mások, talán szenvedett ő is, de igenis megcsinálta. Itt van, sikerült. Az sem mellékes, hogy tinilányok millióit teszi boldoggá, csupán azzal, hogy van. És ez a dolog teljesen kölcsönös. Ők tartják életben Richiet. Ezt ő maga is tudta, és abban a pillanatban hirtelen mérhetetlen hálát érzett mindenki iránt, aki csak egy kicsit is szereti őt.

-          Szerintetek ilyenkor mit csinál? – lépett Izzy a fiúkhoz, megrökönyödött arccal végigmérve Richiet.

-          Valószínűleg éppen magával társalog. – dőlt Jay a busz oldalának, majd meghúzta a kólásüvegét.

-          Legalább egyetértenek – vigyorgott Izzy.

-          Nem tudom… – kezdte Chris Richiet fürkészve – olyan furcsa mostanában.

Jay legyintett egyet teli szájjal, majd lenyelte a kólát.

-          Csak túl van hajszolva. – mondta.

-          Hé Richie! – kiáltott oda a szőkének Vincent. – Richie!

-          Ha? Mi van? Mondjad… - Richie visszatért a jelenbe. A négy szempár értetlenül pislogott rá.

-          Minden oké? – vonta fel a szemöldökét Chris.

-          Öö aha – lépett hozzájuk Richie, halovány mosolyt erőltetve az arcára – Nincs semmi.

Semmi. Kivéve, hogy tényleg kezdek begolyózni. – gondolta magában. Megigazította a haját, majd visszavette a sapkáját. Kivette Jay kezéből az üveget, megitta az utolsó csepp kólát, aztán visszaadta a barnának.

-          Ilyenkor szeretlek igazán – jegyezte meg Jay negédes mosollyal, majd Richie baseball-sapkájának simlijére pöckölt.

-          Hát még én téged – szedte le magáról az arcára csúszott fejfedőt Richie bosszúsan.

-          Nyúzottnak tűnsz. – mondta Izzy komolyan.

Richie összeráncolta a homlokát.

-          Khm Izzy… - diplomatikusan odalépett Izzyhez – mondd, érdekelt ez téged valaha is?

-          Nem. – vágta rá Izzy.

-          Na… pedig már kezdtem meglepődni – nevetett Vincent.

-          Hogy? – kérdezett vissza Izzy.

-          Hogy ilyen udvariasan érdeklődsz…

-          …De rá kellett jönnünk – folytatta Chris Vincent helyett –, hogy te még nem tartasz ott a törzsfejlődésben.

-          Azért alakul a dolog – veregette hátba Jay Izzyt, aki szemmel láthatólag cseppet sem foglalkozott saját evolúciójában megtett útjával.

Richie elmosolyodott, aztán lehajtotta a fejét, és némán piszkálgatta bal lábával a jobb cipője orrát. Megint nagyjából ugyanott tartanak. A többiek jól elvannak négyen, ő meg ismét nem találja a helyét.

Ugyan… biztos csak fáradt… vagy ilyesmi. Azért ez a sok bugyuta gondolat. Talán miután visszaér a hotelszobájába, lezuhanyozott, és aludt is egy keveset, másképp látja majd a világot…