Mikor kiöntjük a lelkünket, elmondjuk az érzéseinket, vagy felemlegetjük őket, tulajdonképpen az életünkről beszélünk. Mert minden pillanathoz tartozik egy érzés, ami vagy mélyen a szívünkben marad, vagy nem. Csalódottság, szeretet, szerelem, boldogság, kíváncsiság, szomorúság és még oly sok érzelem. Ezek befolyásolják a gondolkodásunkat, a viselkedésünket tehát gyakorlatilag az életünket. Egyetlen szó, tehet tönkre egy napot, egyetlen élmény egy életet. Érzelmek nélkül egyszerűen nincs élet. Nincs olyan ember akinek – bármely rideg is kívülről – ne lennének érzelmei. Egymás miatt érzünk, egymástól kapunk, és a másik miatt veszítünk. De ez mind fontos számunkra, bármily kegyetlen is lehet olykor. Mert tanulnunk kell. Egész életünkből. A saját vagy mások hibájából…
De akarva – akaratlanul is, tanulunk. Az érzelmekből. Mert tulajdonképpen minden körülöttük forog. Az érzéseink miatt teszünk meg dolgokat, vagy épp azért, mert hiányoznak. A világ körülöttük mozog. Nem véletlenül dolgozunk. Számunkra ez csak pénzszerzés, másoknak pedig újabb és újabb érzés. Mert mindenki a másikért dolgozik. És értünk is dolgoznak, a mi érzéseinkért. Amit képtelenek vagyunk befolyásolni. Legalábbis mi magunk. Az érzéseinket csakis a másik ember tudja befolyásolni, és hogy ő kihasználja e vagy sem, az az érzelmeitől függ. Amit szintén egy másik ember befolyásol…

Már csak pár perc volt. A kis óra a TV sarkában jelezte, hogy már csak másfél perc és leadják az Us5 legelső klippjét. Deeya megfeszülten ült a televízió előtt és bámulta a képernyőt. Lassan teltek a másodpercek, végül már csak fél perc maradt a premierig. 3... 2… 1… csöngettek.

Deeya dühösen dobta el a mellette heverő párnát és elrohant ajtót nyitni. Igazán remélte, hogy életbevágóan fontos, mert így most lemarad a premierről.

- Mi a… öhm… jó napot! – köszöntötte a lány a postást.

- Jó napot kisasszony. Sürgős küldeményt hoztam. Deeya Schneizer?

- Igen – igen én vagyok.

- Itt írja alá – nyújtotta a papírt és a tollat a lánynak.

Deeya lefirkantotta a nevét, kikapta az egyenruhás kezéből a borítékot és már csapta is be maga mögött az ajtót. A levelet egyszerűen ledobta a konyhaasztalra és leült a TV elé. A klip fele már lement, de a lány így is megértette a storyt és végül könnybe lábadt szemmel tárcsázta barátja számát. Olyan volt ez a klipp, mint egy bizonyíték, egy garancia arra, hogy ők tényleg valakik, hogy ők tényleg letettek valamit az asztalra.

- Tetszett? – hallotta Chris hangját a telefonban.

- Fantasztikus volt – szipogta a lány.

- Ez az egész fantasztikus… tényleg… olyan furcsán érzem magam… de… de csodálatosan. Még sosem éreztem ilyet… elértem valamit Deeya… elértem valamit az életben.

- Büszke vagyok rád Chris.

Hosszú órák teltek már el a premier óta. Deeya fáradtan dőlt az ágyába. A holdat fekete esőfelhők takarták el, így a lány szobájában sem volt egy csepp fény sem. A fal felé forulva gondolkozott. Chrisen. Rajtuk. Hirtelen nem tudta megmagyarázni azt az érzést, amit Chris iránt érzett. Nem tudta, hogy szerelem volt – e vagy csak barátság. Hogy csak azt az egymástól külön töltött nyolc évet érzi most, vagy tényleg el tudna – e képzelni többet a fiúval. Fogalma sem volt, Chris akarná – e…

- Kicsim – az édesanyja lépett be az ajtón.

Deeya a fény irányába fordult és hunyorítva bámult az anyjára.

- Megnézted te ezt a sürgős küldeményt?

- Még nem. Majd holnap – fordult ismét a fal felé a lány.

- Pedig meg kellene.

- Nem ér rá?

- Orlandóból jött – mosolygott Marta.

- Honnan? – ugrott ki az ágyból Deeya.

Kikapta anyja kezéből a borítékot, az ágyára ült, feltépte és előkotorta belőle a levelet. Marta semmien érzelmet nem tudott leolvansi a lánya arcáról. Az csak ült és olvasta a levelet. Chris levelét.

Pár perccel később – mikor már feltehetőleg hatszor is elolvasta a levél sorait – ledobta az ágyra a papírt és egy repülőjegyet húzott elő a borítékból. Még mindig nem mondott semmit. Pedig annyi mindent érzett. Olyan érzelmeket, amiket csak Chris tud kiváltani belőle. Belül forrt, legszívesebben ugrált volna örömében. De mintha egy dobozva zárták volna a lelkét, a teste nem akart engedelmeskedni. Az ujjai remegni kezdtek, az édesanyjára pillantott, aki még mindig mosolygott.

- Anya…

- Tudom kicism, Chris megbeszélte velünk.

- Mi lesz az iskolával?

- Nyolc évig Chris mentesen jártál iskolába. Azt hiszem, két hétig kibírja az az épület nélüled is.

- Szóval…

- Igen kincsem, holnap repülsz Orlandóba. Aludj jól – és már csukta is be maga után az ajtót.