Deeyára másnap korán kelés, rengeteg pakolás, készülődés és végül egy több órás út várt. Még hétkor is a szobája közepén állt, nyitott ajtójú – és üres – szekrények, rengeteg póló és gatyaközt, pizsamában, kócosan és hihetetlenül álmosan. Pedig Chris a nyolcas járatra vett neki jegyet. A nagy kapkodás közepette, néha elesett egy – egy könyvben, fogasban vagy ruhakupacban. Alig látott, a szeme minden másodpercben le akart csukódni és legszívesebben visszadőlt volna az ágyába. Pedig igazán izgatott volt. Mikor utoljára az órájára pillantott, az 7:20 – at mutatott. Gyorsan kapott ki a bőröndből néhány ruhát és már rohant is a fürdőbe. Előhalászta a tusfürdőit, a samponait, a fogkeféjét, a fogrémjét, a sminkjeit, a fésűket… és máris fél nyolc lett. Ő pedig még sehol sme tartott. Mindent bedobált a bőröndbe, majd elkezdett készülődni. Mire hosszú percek után egész elfogadható állapotában sétált ki a fürdőből, az apja már két bőröndel és egy táskával, valamint a kocsikulccsal, kabátban állt az előszobában. A lány csak elmosolyodott, egy puszit nyomott édesanyja arcára és már indultak is.

***

Becsatolta a biztonsági övét és egy nagy sóhaj kíséretében felkészült az útra. Az útra, amikor valószínűleg többször is úgy fogja érezni, hogy a repülőgép már sosem száll le. A tásjájában kezdett kotorászni. Hosszas keresgélés után végül ráakadt valamire. Chris medálját szorongatta a kezében. Olykor – olykor mikor rápillantott széles kis mosoly ült ki a szép arcára. Elsöpört egy kósza tincset a kék szemei elől és kipillantott a pici kerek ablakocskán. Még csak akkor kelt fel a nap. A horizonton egyre feltűnő rózsaszín és aranysárga sugarak, mintha búcsúztak volna. Mintha örömmel és boldogan búcsúztatták volna a lányt, aki Orlandóba megy. Amerikába azért, mert ott van életének értelme.
Lassan megindult a gép és nemsokára már a levegőben repültek. Még egyszer utoljára kipillantott Berlinre. Olyan gyönyörű volt. Mintha az életét látta volna benne. A sok hibát, rosszat és keserűséget. Ugyanakkor boldog volt. Boldog, a rengeteg jótól, örömtől és kacajtól. Amit addigi életében megélhetett. Hátradőlt az ülésen és becsukta a szemét. Milyen furcsa, hogy ha a két ember a lehető legtávolabb van egymástól rengeteget gondol a másikra. És mikor ott van velünk, annyira természetesnek tűnik a jelenléte, olyan hétköznapinak. És akkor miért nem érezzük a hálát? Mért született az ember ennyire hibásnak? Hogy legyen miért élnünk. Hogy küzdjünk, álmodjunk és létezzünk.

- Kisasszony! Kisasszony ébredjen kérem! Megérkeztünk – Deeya egy hosszú fekete hajú hölgy kedves szavaira ébredt.
- Öhm… köszönöm. Már megyek is – megtrölte a szemét, felkapta a mellette heverő táskát és a többi utassal együtt leszállt a gépről.

Hosszú – hosszú percekbe tellt, mire mindenkinek átnézték a táskáját, a ruháit, a cipőjét, elintézték a papírokat és olykor egy – egy gyanúsabb férfinél fél órákat is elbíbelődtek. Deeya percenként pillantott az órájára. Mosolyogva kereste az üvegajtón túl a szőkét, aki – bár nem láthatta őt - egyre csak a besötétített üveg felé pillantgatott. Deeya azonban ezt sem láthatta. Kétségbeesetten próbálta őt felfedezni a hatalmas tömegben. Sehol sem látta Christ és már csak abban bízott, hogy ha kilép az elektromos ajtó mögül, a srác majd egy széles mosollyal az arcán várja őt.
Csomagjaival együtt indult el, és mikro végre kiért a reptérre a rengeteg várakozó ember közé csak a szemeivel pásztázta a tömeget. Néha lábujjhegyre állt, hátha úgy többet lát. Próbálta felidézni magában a fiú szavait…
„Az elektromos ajttól jobbra, valahol a mosdó után a mozgólépcsőtől balra, közel a büfékhez.” És akkor így tudja az ember egy idegen reptéren, hogy hol keresse a szőkét.
Elindult hát a büfék irányába. Hamarosan megpillantotta a fiút és a szőke is észrevette Deeyát.
Chris szeme nevetett. Az ember lánya egész beleszédült, ha csak egy pillanatra is véletlenül belenézett.
Deeya ledobta a bőröndjeit. Ott helyben. Egy másodpercre megtorpant, majd rohanni kezdett a fiú felé. A nyakába ugrott és egy – egy könnycseppet is megeresztett még. Boldog volt, iszonytatóan boldog. Chris pedig csak állt, könnyeivel küzködve és simogatta a lány hátát. Azét a lányét, aki nélkül semmi sem ment volna.