Az ember két féle okból búcsúzik. Mert rákényszerül, vagy mert annyira makacs és önfejű, hogy nem látja be, hogy feleslegesen csinálja a cirkuszt. De ilyenkor hiába is beszélünk a fejével, annyit ér, mint ha haldoklónak mondanánk, milyen szép az élet. Vagy ifjú párnak, hogy a szerelem nem más csak ezer meg ezer fájó és elveszett könnycsepp. És ilyenkor jön a „mindenki a saját hibájából tanul” effektus, ami vagy beválik az illetőnél, vagy nem. És mire rájönnénk, hogy a személy, akitől önként s dalolva búcsúztunk, számunkra már – már életfeltétel, réges – rég elfelejtjük őt. Elhajítunk egy esélyt, elvesztünk egy lehetőséget. Ami pedig az életünket újabb utakra terelhette volna. És nem is beszélve az iszonyatos boldogságról… Mennyit számíthat hát az életben egy pillantás, egy szó, egy érzés. Talán megment a búcsúzástól. Megment egy hatalmas hibától.

- Beszélnünk kellene négyszemközt.

- Mi a baj Mike?

- Figyelj Richie – sóhajtott és leült a gurulós bőrszékébe. – Van valami baj?

Kezeit a hatalmas tölgyfaasztalra tette és fürkésző tekintettel bámult a szőkére, aki fejét lehajtva, kezeit lábán összekulcsolva ült a férfivel szemben. Pár másodperc múlva felnézett a menedzsere, aki türelmesen várta a választ.

- Nem. Nincs semmi különös.

- Emlékszem még, mikor megalakult az Us5, voltatok ti öten és igazából fogalmatok sem volt, hogy mi várt rátok. Boldogok voltatok, egy összetartó csapat. Emlékszel mit ígértetek nekünk? Mert én igen… hogy sosem fogtok hazudni és mindig – mindig bíztok bennünk. Most mi változott?

- Neharagudj Mike. Igazad van. Csak tudod… ez olyan nehéz.

- Hagy halljam – mosolyodott el bíztatóan a férfi.

- Tudod… van ez a lány…

- Ohhhh… - Mike megkönnyebbülten sóhajott fel. – Azt hittem valami komoly.

- Nos, tudod, ez nekem elég komoly.

- Persze, ne haragudj Richie. Hallgatlak

- Emlékszel még a fotós lányra, aki elütött?

- Akit nem akartál beperelni. Igen. Szép nő volt…

- Vele voltam randizni múlt kedden.

- Erről sem tudtam… - jegyezte meg Mike.

- Szóval… nagyon jól éreztem magam. És ő tényleg annyira csodálatos. Igazából az egész az volt, amég fel nem hívott és le nem mondta a következő randinkat. Nem ez a baj, nem érdekelne, ha ő egy átlagos lány lenne. Csak hogy ő nem egy átlagos lány. Fogalmam sincs miben, de valamiben nagyon különbözik a többitől. Olyan… el sem tudom mondani. És tudod, mikor hazajöttem aznap este, ha megkérdezted volna tőlem, hogy mi volt eddigi életem legeslegszebb napja, biztosan azt a napot mondtam volna. Olyan örömhullám haladt rajtam végig – felnevetett – és most minden olyan borzasztó lett. Mert tudom, érzem, hogy hiányzik valami. És hiába keresem azóta észveszetten, nem veszi fel a mobilját és a cégnél sem tudom elérni. Pedig én úgy akarom őt… annyira akarom…
- Ha akarod felhívhatom.

- Nem kössz. Ezt nekem kell elintéznem.

- Igen Richie… ezt most jól látod.

- Kössz Mike – mosolygott a férfire Richie, felállt, kezetfogtak és kiment a helységből.
Annyira hosszúnak érezte a máskor oly rövidke folyosót. Talán búcsúznia kéne. Búcsúzni az emléktől, Stephani emlékétől. A hosszú szőkésbarna hajtól, a nagy szemektől, a sok – sok mosolyra húzódott szájtól, a kezeitől, a vicces mondataitól, az illatától… a lényétől…
Búcsúzni kell…
És akkor eszébe jutott az a csók. Azok a csillogó szemek, amiket utána látott. Nem akarta elfelejteni. Nem akarta elengedni. A szobájába rohant, felkapta a telefonját az órjára pillantott és mikor meggyőződött róla, hogy Stephani még nem alszik, megkereste a kocsikulcsot is.
***

- Tehát akkor lesz 200 darab, ez 5 kép, mindegyikből negyven. Melyikek is?

- A 9 – es, a 24 – es, a 27 – es és a89 – es – hallottam a nő hangját a vonal túlsó feléről.

- Rendben.

- Megoldható ez jövőhét szerdára? Akkor jönnek az albumosok és a násznépnek is két héten belül postáznunk kell.

- Természetesen.

- Nagyon köszönöm – sóhajtott.

Nagyot sóhajtva tettem le a kagylót. A fürdőszobába indultam, hogy teli engedjem a hatalmas kádat forró vízzel. A kedvenc újságomat is odakészítettem már, felkészültem a teljes relaxálása. Kezemben egy pohár teával indultam meg végre, elfoglalni a kádamat, mikor csöngettek. Beszaladtam elzárni a vizet és az ajtóhoz siettem.

- Richie…

- Szia Stephani – Rihie magabiztosan állt az ajtóban.

- Miért jöttél ide?

- Beszélni szeretnék veled.

- Gyere be – nyitottam ki előtte az ajtót.

Ő bement, ledobta a cipőjét és leült a nappaliba, még én a konyhába indultam teát csinálni neki. Láttam, ahogy körbepillant, megvizsgál mindent, a szőnyegeket, a párnákat, a függönyt, a vázát a dohányzóasztalon. Simogatta egy ideig Klaust, fütyörészett és volt hogy csak csendben bámult maga elé.
- Tessék – adtam a kezébe a bögrét.

- Köszönöm.

- Tehát… miért jöttél? – leültem vele szemben az egyik fotelembe.
Belekortyoltam a teámba, lábaimat felhúztam és úgy néztem rá. Pár másodpercig csak mosolygott, végül belekezdett.
- Sokat hívtalak mostanában.

- Én pedig sokat dolgoztam.

- Értem. Csak… meg akartam kérdezni hgy mit szólnál egy második randihoz… én igazán nem akarom erőltetni csak…

- Richie én tényleg rengeteget dolgozom.

- Én is.

- Akkormeg?

- Figyelj tudok várni.

- Sokat fogok dolgozni. Ne haragudj.

- Gondoltam… Mond, mért nem lehet a szemembe mondani, hogy nem Richie, nem akarok randizni veled? Olyan nehéz őszintének lenni? Csak egy randit kértem! Mert tudod én fantasztikusan éreztem magam és igazán sajnálom, ha te nem. Csak tudod, nem értelek. Pár nappal ezelőtt, teljesen meg tudtál nyílni, olyan jól éreztük magunkat most meg mintha valami lepattinthatalan idegen lennék, aki csak púp a hátadon. Neharagudj! Bocs! – Richie már kiabált és az ajtó felé indult – Bocs, hogy kedvellek. Szar ügy! Az én hibám… csak kérlek… nagyon kérlek mond ki azt, hogy nem. És ígérem, esküszöm, hogy eltűnök és soha többé nem hallasz rólam.

- Richie… Richie én nem akarok veled randizni – remegő ajkakkal mondtam ki.

Darabokra tört a szivem.
Richie elképedten állt előttem pár másodpercig. Csak bámult rám csalódott tekintettel. Erősen néztem a szemébe pedig a gombóc már ott csücsült a torkomban és a szemem is égett már a rengetek kitörni készülő könnycsepptől.
Mikor kibuggyantak az arcomra lehajtottam a fejem. Azt akartam, higgye el, hogy semmit nem érzek iránta. Pedig közel sem így volt. Megfordult és mondott még valamit, amit nem hallottam. Elment. Elment és csalódott.