Richie aznap éjjel bármennyit erőlködött, egy szemhúnyásnyit sem bírt aludni. Csak forgolódott az új ágyában, kitakarózott, aztán be, meggyömöszkölte a párnáját, a jobb oldalára fordult - aztán a hátára. A szemei azonban minden egyes próbálkozásnál maguktól kipattantak, az agya pedig csak dolgozott és dolgozott. Ahogyan felidézte a közelmúlt eseményeit, teljesen megrészegült tőlük. Furcsa érzés szorította őt belül. Egyáltalán nem volt rossz - de jó sem. Mintha hirtelen szűk lett volna a mellkasa, úgy érezte. Körbenézett a félhomályban. A földön heverő rendetlenségre, majd a fehér paplanra, aztán a szürkés fényt árasztó ablakra tévedt a tekintete. Minden sokkal másabb volt, mint otthon.
El sem hitte, hogy itt van. Várta az ébresztőóra hangját, amire felébred majd, aztán wheatoni házukból elindulhat a suliba reggel. De az óra nem csörgött, az anyja nem rángatta ki az ágyból reggelizni. Nem szűnt meg az illúzió, amely - egyre inkább úgy tűnt - mégiscsak valóság. Gyűrögetni kezdte a paplan szegélyét, és a fal felé fordult. Valami azért hiányzott. Pontosabban valaki. Nadine. Legszívesebben kézen fogta volna, mindent megmutatott volna a lánynak, amit eddig elért: megmutatná a nagy villát, a hatalmas helyiségeket, a szép kertet, a medencét hátul, a stúdiót, ami ott van nem messze - és ő csak ámulna, meg persze mérhetetlenül büszke lenne rá.
De Nadine nincs ott. Valószínűleg békésen alszik odaát Wheaton-ben. Biztosan benne is fájdlmas emlékként maradt meg a búcsú, talán haragszik is egy picit a szőke fiúra, akit bezzeg most szinte tejben-vajban fürösztenek Orlandoban.
Richie nagy sóhajjal ismét a hátára feküdt, és a plafont kezdte kémlelni. Egyik kezével a tarkóját támasztotta, másikat pedig a hasára tette, úgy kezdett dobolni az ujjaival. Aztán hirtelen gondolt egyet.
Lerántotta magáról a takarót, felült az ágyon, körülnézett, aztán felemelkedett róla. Miután megbotlott egy pár cipőben, felkapcsolta a lámpáját, és odabotorkált a székhez, amelyre a ruháit terítette lefekvés előtt. Elkezdett kotorászni a nadrágja zsebében. Kis idő múlva előhalászta, amit keresett. Lekapcsolta a villanyt, majd telefonjával a kezében visszasétált az ágyhoz, és ráhasalt. Kioldotta a billentyűzárat, és azonnal megpillantotta Nadine-t, ahogy a kijelzőről vigyorgott rá teljes pompájában, mint háttérkép. Akaratlanul is visszamosolygott bárgyúan, aztán belépett a menübe, és egy üzenetet kezdett el bepötyögni.
Szia Nadine.
Már itt vagyok Orlandoban. Ne haragudj, hogy ilyen későn írok,
de már nem bírom ki reggelig. Sokat gondolok rád. Tudod, itt
minden olyan szuper, remélem, egyszer majd a saját
szemeddel láthatod. De persze hogy látni fogod - majd
én megmutatom neked. Hiányzol. Richo
Nagyjából tizenötször olvasta át újra és újra. Mikor kellőképpen bolondnak tartotta magát, becsukta a szemeit, és remegő ujjal nyomta meg a 'küldés' gombot.