Múltak a hetek és én csak dolgoztam és dolgoztam. Richie pedig betartotta a szavát, nem keresett többet. Minden napom ugyanúgy telt, de örültem, hogy Richie már nincs belekeveredve egy programomba se, így élhettem a magam saját kis életét, küzdhettem a saját kis álmomért és várhattam a saját kis elismerésemet, amikor végre megérkezik az e – mail a szerkesztőségtől, amiben azt ecsetelik, hogy hány napon belül kell elkezdenema munkámat. De az az üzenet már napok óta nem érkezett meg, pedig már két hete volt annak, hogy elküldtem a fotókat New York – ba. Már arra is gondoltam, hogy az e – mail valamilyen technikai okok miatt nem érkezett meg, de nemsokkal később visszaigazolást is kaptam, így ezt a lehetőséget is kizárhattam. Tehát csak vártam és vártam. Valahogy az életem visszaállt az eredeti vágányra. Vagyis inkább a „Richie – előtti” vágányra. Furcsán tekintettem vissza rá, kedves volt, vicces és helyes… de semmiképp sem nekem való. Mariella tovább rágta a fülem, hülyeségnek tartotta, hogy elküldtem Richiet. Valószínűleg az is volt, és ezt én is tudtam. De meggyőződésem volt róla, hogy ez igenis így a legjobb.

***

Egy rétre vágytam. Hosszú fűvel, csicsergő madarakkal, napsütéssel, lágy szellővel, méhekkel, tücskökkel, bárányfelhőkkel, szép kék éggel, messze a várostól teljesen egyedül. Feküdni a fűben, bámulni az eget és álmodozni. Álmodozni, egy hibátlanabb, tökéletesebb és elérhetetlen életről. Csukott szemmel átélni addigi életem legeslegszebb emlékeit. Örök emlékeket felidézni a szívem legmélyéről, mosolyogni néhány ügyetlen fogáson, nevetni a vicceken, elképzelni a gyerekkori barátaimat, a kis tavat, ahová annyiszor jártunk, a kedves szavakat, a sírásokat, az összes bút, melyek után úgyis jó következett. Újra átélni egy életet, s közben magamban kiélvezni minden pillanatot. Kivágni vagy átugorni néhány nemkívánt részletet, s ezerszer visszapörgetni az időt a legszebb pillanatoknál. Majd felállni és hazamenni. Hazamenni s olykor majd visszaemlékezni. A rétre, ahol oly sokszor átéltem minden pillanatot. Majd egyszer később, idősen, ráncosan, élettől kimerülten, kézenfogva az idős férjemmel, örök boldogságban visszalátogatni. Felidézni a lepkéket, a hosszú füvet, a csicsergő madarakat, a napsütést, a lágy szellőt, a szép kék eget és az emlékeket. Az emléket, mikor ott feküdtem teli – teli érzelmekkel. Emlékekkel, melyekkel nem csak egy percet, hanem egy életet tettek boldogabbá.
A telefonom csörgésére ébredtem.

- Halo? – vettem fel fáradtan.

- Stephani szükségem van rád.

- Mond Ivan… mi a baj?

- Sürgős munka lenne.
- Hajnali fél ötkor? – pillantottam magam mellé az ébresztőre.
- A Triple – M hívott, feltétlenül téged akarnak egy délelőtti fotózásra. Kilencre ott kellene lenned a stúdióban, Mark Dollar sürgősen ott akar látni. Sok pént ígérnek, tehát menned kell.

- Tessék? Mark Dollar? Ő… ő az Us5 menedzsere.

- Úgyvan.

- Nem vállalom el.

- Pedig elfogod.

- Ugyan Ivan. Nincs annál a hülye cégnél másik 500 ember, akit elküldhetnél? Miért pont engem?

- Egy, a főnököd vagyok, tehát mész. Kettő, azért, mert téged akarnak.

- Sajnálom. Tegyenek le rólam. Felejtsenek el.

- Ide figyelj Stephani – Ivan nagyon komolyan beszélt – ha nem vállalod el ezt a munkát… ha nem mész el… akkor a cégtől viszont elfogsz. És lőttek a kis álmaidnak, a New York – i szerkesztőségnek, sőt! Még a fotós karrieredet is elfelejtheted. Rengeteg, ismétlem, rengeteg pénzt ígérnek nekünk. Nem csak nekem, neked is. Úgyhogy nagyon ajánlom, hogy legyél ott kilencre a stúdióban, mert hidd el, ha nem, jól járni semmi képp sem fogsz.
Lecsapta a telefont és én köpni – nyelni nem tudtam. A főnököm egy őrült, akit semmi más nem érdekel, csak a pénz. Engem pedig az állásom, és – az eddig rendben lévő – életem. Most pedig elküld életem legrosszabb fotózására ahhoz az együtteshez, akiről még az újságban sem akarok olvasni.

***
- Köszönöm, hogy eljött. Mark Dollar vagyok – fogott velem kezet a férfi.

- Igen, igen emlékszem.

- Nagyszerű. Elnézést, a korai zavarásért és a sürgős munkáért, de meg kellett csinálnunk, és Mike – kal úgy döntöttünk, mindenképpen te lennél a legmegfelelőbb nekünk. A srácok bent várnak – mutatott egy nagy ajtó felé – az Ivan Oprall – al megbeszélt díszletek állnak, a ruhák is kész vannak, a banda kisminkelve, már csak a fodrászokra várunk. Menj be kérlek, nemsokára megyünk Mike – al.

- Rendben.

- Ja, és szólnál nekik, hogy az asztalomon van a Schau Nicht Weg – es tábla?
- Persze.

- Köszönöm – és már el is tűnt a hosszú folyosó valamelyik ajtaja mögött.
Szimpatikus férfi volt, de akkor gondolni sem tudtam másra, csak Richiere, és hogy újra látnom kell. Nagyot sóhajtva léptem be az ajtón. Bent már sürögtek – forogtak a sminkesek, a bandatagok, a sok – sok ember, néhányan kamerával, páran jegyzeteikkel a kezükben. Pár rajongó a sarokban fotózkodott a bandatagokkal, de Richiet sehol sem láttam. A nagy zsivaly közepette, senkinek sem tűnt fel, hogy beléptem a nagy terembe így inkább leraktam a cuccaimat és elkezdtem felállítani a gépemet az 1 – es számú díszlet elé. Tudtam már, hogy mi hogy megy az ilyesféle fotózásokon, így nem ért meglepetés. Mike és Mark pár perc múlva tűntek csak fel a nyüzsgő emberek között és az egyik a banda felé, másik pedig felém vette az útját.

- Nos, már csak egyetlen kérésem lenne. Az irodámban, az asztalon van a szerződés, bemennél és aláírnád, még a fodrászok elkészítik a fiúk frizuráját?
- Persze.

- Tudod, a második ajtó balra.

- Igen, emlékszem.
Sietősen sétáltam végig a folyosón, mikor végre megpillantottam a kis táblát az ajtón, Mark Dollar felirattal, megkönnyebbülten nyitottam be. A világos iroda teli volt képekkel, díjakkal és különösképpen virágokkal. A hatalmas tölgyfaasztalon ott pihent a nyomtatott szerződés, a papír sarkában pedig már ott jeleskedett Mark odafirkantott aláírása. Gyorsan átlapoztam a nyomtatványt és én is aláírtam pár helyen. Már épp menni készültem, mikor nyílt az ajtó.
Richie lépett be rajta.