- Szia – köszönt rám kedvesen.

- Öhm… helo.

Ridegen elsétált mellettem, keresgélni kezdett valamit az egyik könyvespolcon, beletúrt a fotelben heverő táskájába és egy fintorral jelezte, hogy nem találta meg, amit keresett. Úgy viselkedett, mintha sosem láttuk volna egymást, nem ütöttem volna el, nem kávéztam volna vele egy kórházban, nem töltöttünk volna együtt egy tóparti vendéglőben egy fantasztikus estét, majd nem hagyott volna ott a lakásomban, miután kiabált velem. Mintha sosem utált volna, mintha sosem hívott volna fel, mintha sosem jelentettem volna neki semmit. Megkövülten álltam az asztalnál, kezemben a papírokkal és csak néztem, ahogyan fel – alá rohangál az irodában. Egy másodpercre rámpillantott, kedvesen elmosolyodott, majd hirtelen elhidegült arccal kezdett el kutatni a fiókokban. Minden lépését követtem a tekintetemmel, minden mozdulatát láttam, minden pillantását elkaptam. Végül megállt és közelebb sétált hozzám.

- Mi a baj?

- Miért? Nekem… nekem nincs semmi bajom.

- Úgy nézel rám, mint valami betörőre. Én csak keresek egy papírt – mosolygott rám édesen.

- Neharagudj. Nem akartam – és az ajtó felé vettem az irányt.
A lehető leggyorsabban át akartam lépni a küszöböt, a lehető leggyorsabban véget akartam vetni annak, hogy egy légtérben legyek vele és a lehető leggyorsabban véget akartam vetni az egész fotózásnak. Már épp csuktam volna be az ajtót, mikor megfogta a kezem és visszahúzott.

- Hé… hová mész? – lépett hozzám közelebb.

- Oda kell adnom ezeket Mark – nak – pillantottam a papírtömkelegre, amit szorongattam a karjaim között.

- Tedd ezt le – húzta őket ki az ujjaim közül, és az asztalra rakta őket.
Rámpillantott és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Megfogta a kezem és egyre csak közelebb és közelebb jött hozzám, én pedig a folyamatos hátrálás következtében nemsokára az iroda hideg falát érezhettem a hátamon.

- Mi a baj?
- Richie, semmi bajom nincs. Elengednél? És jó lenne, ha te is kapkodnád magad, mert a fotózás hamarosan elkezdődik, nekem pedig sietnem kell.

Elmosolyodott és megcsókolt.
Először felkaptam a vizet, meg akartam ütni, el akartam tolni, mert hogy is képzeli ezt tulaljdonképpen? De alig telt bele pár másodperc a nyelveink elszánt csatát vívtak egymással, én pedig beleőrültem ölelő karjaiba. Biztos voltam benne, hogy ha ott, abban a pillanatban elengedett volna, biztosan a földre zuhantam volna. Már csak ő tartott, én pedig elszántan kapaszkodtam a nyakába.
Még soha, senki nem csókolt úgy meg. Úgy éreztem, hogy nem is vagyok magamnál. Soha senkinél nem tudtam ennyire szeretni egy csókot, ennyire élvezni egy ölelést, ennyire hálát adni a másik jelenlétéért. Egy pillanatra a háta mögé, az asztalra pillantott és újra megcsókolt. Húzni kezdett felé és én engedelmesen követtem. Egy pillanatra sem váltak el egymástól ajkaink. Egy gyengéd kézmozdulattal lesöpört az asztalról mindent, csak a bekapcsolt számítógépet kímélte. Mark papírjai, tollai, jegyzetei és tárgyai egy hangos puffanással a földön landoltak. Nem voltam magamnál. És ő sem. Megfogta a derekamat és felültetett az asztalra. Csukott szemmel csókolt tovább és közben próbálta a lehető leggyorsabban lehámozni rólam a pólómat. A felsőmet maga mellé dobta és hagyta, hogy az öve kicsatolódjon az érintésemtől és a nadrágja végig csússzon a lábán, hogy utána földetérhessen.

- Biztos ittakarod? – súgta halk sóhajok közepette a fülembe.

- Jókor kérdezed meg.

- Ittakarod.

- Most akarom – válaszoltam neki és ő újra szenvedélyesen tapasztotta száját az ajkaimra.

Pár másodperc kellett csupán, hogy az én farmerom is földet érjen, és hogy erősen kapaszkodjak Richie nyakába. Csak csókolt mindenhol ahol ért. Lassan hámozta volna le rólam a fehérneműmet, mikor egy hangos ajtócsapódással Mark lépett be az irodába.
- Úristen – tágra nyílt szemekkel nézett ránk – Jó, megyek. Elnézést.

Richie egy halk sóhajjal fúrta a nyakamba az arcát, a hátamat simogatta és közben óvódás hangon, hisztisen nyafogott.

- Nem akarom, nem akarom, nem akarom. Mért pont most, mért pont ide jött és mért akkor mikor ittvagyunk? Nem akarom, nem akarom, nem akarom.
- Menjünk – simogattam meg a haját.

- Nem akarom, nem akarom, nem akarom.

- Richie mennünk kell – toltam el magamtól mosolyogva.

Nagyot sóhajtott és csalódottan húzta fel a nadrágját, a cipőjét, ahogy én is. Egy utolsó igazításra beállt a hatalmas tükörelé, ami teli volt az ujjnyomainkkal. A földre pillantott, a hatalmas kupira, ami az íróasztal mellett hevert és megrántotta a vállát. Közelebb lépett hozzám, átfogta a derekamat és még egyszer utoljára megcsókolt.

***

Együtt léptünk be a hatalmas terembe és szerencsénkre senki nem bámult ránk hülyén, vagy nem mutogattak ránk a hátunk mögött, tehát levonhattuk a következtetést, hogy Mark senkinek nem szólt. Kivéve gondolom Mike – ot.

A fotózásnak meglepően hamar vége lett, könnyű volt velük dolgozni. Richie arcán pedig mindne képen látszott a huncut vigyor, amiket felém küldött. Mike od ais ment szólni neki, és a szőke utána szégyenlősen meg is húzta magát. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül.
A terem szépen lassan kiürült, nekem még visszakellett mennem Mark irodájába, ahol meglepő módon már mindnen a megszokott helyen állt. Egy szót sme szólt, meg sme említette, hogy alig két órája ránknyitott. Kedves volt, ugynaolyna mint máskor. Egy nagy sóhaj kíséretében léptem ki a Triple – M hatalmas ajtaján. A kocsim felé vettem az irányt, Richie ott várt rám.

- Hát te? – vigyorogtma rá.

- Érted jöttem – jött közelebb hozzám és megcsókolt.
- Értem?

- Nem akarok nélküled.

- Mit nem akarsz nélkülem? – mosolyogtam rá.

- Létezni.

Annyira édes volt és olyan helyes. A szemei olyan szépen csillogtak és olyan kedvesen mosolygott rám.
- Nem is kell – válaszoltam.