Az ember sokszor hibázik. Rengetegszer tesz rossz lépést vagy bánja meg a tettét. Ezerszer meg ezerszer vétkezik, hogy utána csak bánjon és bánjon.
Sokszor sírunk s sokszor gondolkozunk el, vajon akkor miért gondolkodtunk, úgy, vajon miért döntöttünk úgy, ahogy, és vajon mi értelme volt az egésznek? Hibázni. Egyszerűen képtelen az ember elkerülni minden tévedést, minden bolondságot. Mert az ember közel sem tökéletes. Hibázunk. Nap, mint nap rengeteget. És nap, mint nap bánunk. De ugyanakkor azt is meg kell értenünk, hogy egyszer élünk. És akkor egyszer inkább a jelennek, mint a jövőnek. Mert ki tudja élünk e még holnap, jövőhéten vagy egy hónap múlva. És akkor hiába szólt az egész életünk a jövőnk boldogságáért, ha azt a szép jövőt mi már nem érjük meg. Így pedig semmi értelme nincs.

- Elmondtad neki, hogy két hónap múlva elrepülsz?

- Nem mertem. Most minden annyira tökéletes.

- Három napja ki se keltetek az ágyból, be sem jöttél dolgozni, mert egyfolytában együtt voltatok és nem jelent neked annyit ez a fiú, hogy elmond neki.

- Van még időm.
- Nagyon dühös lesz. Ne csapd be megint.

- Mi az, hogy megint?

- Lényegtelen. Figyelj ide Stephani. Richie egy rendes, jóképű, vicces fiú, nem érdemli meg, hogy hazudj neki.

- Én nem hazudok. Csak nem rontom el a tökéletességet egy két hónap múlva történő búcsúzással. Egyébként is. Lehet, hogy nem is tart majd ez az egész két hónapig. Inkább menj Mariella és hívd fel a legújabb pasidat. Kérlek, nagyon kérlek akadjunk le Richieről.
- Én az összes új fiúmnak elmondtam, ha elköltözöm, új munkahelyre megyek vagy megváltozik az életem. Igazam van?

- Igen.

- Na látod, ez a nem mindegy.
Csak nagyot sóhajtva megráztam a fejem.

- Ma is hozzá mész munka után?

- Igen.

Szó nélkül ment ki az irodából.
Hatalmasat sóhajtottam és a telefonom kijelzőjére pillantottam. Richie újabb sms – t küldött. Már nem siettem elolvasni, biztos voltam benne, hogy megint a szokásos angyalian elbűvölő szövegével akar levenni a lábamról ami – nem mellesleg – általában siekrül is neki. Kedveltem őt és egyáltalán nem féltem, a búcsúzásunktól. Olyan távolinak tűnt, olyannak, mintha sosem jönne el az az idő. Ráadásul minden olyan varázslatosan gyorsan történt. Még ígyis alig ismerjük egymást, de vele annyira más. Képtelen voltam neki nemet mondani, nem akartam elfelejteni. Az a fotózás betett. Pedig én túltettem magam rajta. Utáltam Ivan – t, mikor elküldött. Mikor pedig Richie belépett Mark irodájába már áldottam, hogy mindenképpen engem akartak. Rá kellett jönnöm, hogy Richievel sosem kellett fontos dolgokról beszélgetnünk. Vele egyszerűen megszűnnek a problémák, nem kell aggódnom. Éjszakákat tudtunk átnevedgélni a teraszon és utána hajnalban összebújva elaludni. Soha senki nem tudott kizökkenteni a munkámból. Sosem volt még rá senki képes. És vele olyan szórakozott lettem. Nyugodt volt a lelkem. Megkaptam az amerikai munkát, már nem kellett gürcölnöm. Egy cseppnyi bűntudatom sem volt, hogy nem mondtam meg Richienek. Egyszerűen… csak nem tartottam fontosnak. Pedig valójában tudtam, hogy az. Iszonyúan fontos.

***

- Utálom a munkádat – fogadott Richie az ajtóban és megcsókolt.

- Neked is szia.

- Mert így nem lehetünk éjjel – nappal együtt – folytatta.

- Te is dolgozol.

- Az nem számít – csókolt meg újra.
- Áhh világos – nevettem el magam.

- Gyereee máááárrr – húzott a hálószoba felé.
- Hé… Richie… most értem haza.

- Na és?

- Mi van veled?

Egy pillanatra megállt, elém lépett és megfogta mindkét kezem. Kedvesen elmosolyodott és teljes szívből, boldogan, csillogó szemekkel szólalt meg.

- Csak szeretlek.
Abban a pillanatban megremegett a lábam. Csak állt előttem angyali mosollyal, hatalmas, csillogó kék szemekkel és nekem mondta. Engem szeretett. Képtelen voltam neki válaszolni, egyszerűen nem ment. Pedig belül ordítottam: Én is.

Nem volt erőm kimondani, tudtam, hogy ha valóban annyira szeretném, elmondtam volna neki az utat. De én mégsem tettem meg. Pedig ő szeretett.
Csak álltam előtte, meglepett tekintettel és erősen szorítottam a kezét. Ő pedig még akkor is csak mosolygott. A nyakába borultam. Erősen szorítottam magamhoz és hatalmasat szippantottam az illatából. Hogy majd akkor is emlékezzek rá, ha ő már nem lesz velem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha el akarnának vinni tőle, mintha ott kellene hagynom. És ő még mindig csak mosolygott. Csak simogatta a hátamat és kedvesen mosolygott.