Beletúrtam a hajamba, megigazítva pár kusza tincset. Elégedetten léptem ki az épület teraszára, és elegyedtem el a tömegben. Apró, letörölhetetlen mosollyal a szám sarkában figyeltem az embereket. Mindenkinél volt pohár, kisebb-nagyobb csoportokba verődve társalogtak, a felszabadultabbak pedig már el is foglalták a parkettet. A nap erősen sütött, így a többség –az okosabbak- napernyők alá húzódva múlatta az idejét.

Az elmúlt tíz-tizenöt perc – annak rendje és módja szerint - hatalmasat dobott az egómon. Magabiztosan kerülgettem az embereket, a lépteim kopogtak a kövön. Útközben elegáns mozdulattal leemeltem egy pohár pezsgőt az asztalnál álldogáló pincér tálcájáról, és azzal a kezemben haladtam tovább. Odaléptem az asztalunkhoz, kihúztam a széket, az asztalra tettem a poharat, és szótlanul leültem Olivia mellé, aki némán fürkészte a társaságot.

-          Nekem is ilyen esküvőm lesz – sóhajtott fel hirtelen, aztán az asztalra könyökölt.

-          Aha… nekem is. – mondtam flegmán, és belekortyoltam a pezsgőbe.

-          Soha nem bírnád ki – fordult felém.

-          Nem. – vágtam rá nyersen.

-          Reménytelen eset vagy… – csóválta a fejét mosolyogva.

-          Megesik az ilyen – vonogattam a vállam.

-          Mindegy, én már akkor is hálát adok az égnek, ha férjhez mész egyáltalán. Mármint – kezdte kérdő pillantásomat látván – úgy értem te nem bírod a kötöttséget. Kíváncsi vagyok, melyik csóka lesz olyan mázlista, hogy megtűröd őt magad mellett.

-          Hát nem olyan lesz, mint ez itt – mutattam az öltönyös fickóra.

-          Ajj gonosz vagy… nézd Eva mennyire szereti… – pislogott a szőke lány felé – szerintem igazán aranyosak.

-          Igen, Eva aranyos. És ami azt illeti, ha a borostás, szemüveges, néha kissé ügyetlen, és első pillantásra csöppet tesze-toszának tűnő, kicsit mackós, de azért kigyúrt, harmincas éveihez közeledő fiatalemberre ráfogjuk, hogy aranyos, akkor még szépek is együtt. – dőltem hátra.

-          Nem fogadod el az embereket, Joline. És túl nagyok az elvárásaid.

-          Én csak azt mondom, hogy Eva jobbat is megkaphatott volna. – magyaráztam.

-          Kíváncsi leszek, te kivel jutsz majd el idáig… - nézett rám. – Egy kicsit mintha… - hajolt közelebb vizsgálódva - elkenődött volna a rúzsod… – motyogta.

-          Ó tényleg? – vágtam csodálkozó képet, majd a bajszom alatt mosolyogva töröltem le a számról.

***

Eva a szép, hófehér ruhájában vágott át a gyepen, ahogyan észrevette a másik oldalon álldogáló öccsét, amint épp a korlát mellett, kezeit könyékig a zsebeibe süllyesztve nézelődik. Szőke hajába bele-belekapott a szél, ő pedig csak állt ott egyedül, és vigyorgott a semmibe.

-          Hát itt vagy… - ragadta őt karon a nővére – mindenhol kerestelek már. Merre voltál?

-          Öö… én csak… megvizsgáltam belülről – bökött a srác fejével az épület felé.

-          El akartuk készíteni a fotókat, de mindig a legjobbkor tudsz eltűnni. Menjünk vissza, anyáék már várnak, meg szólok a fényképész gyereknek is, hogy megtaláltalak, aztán megcsináljuk őket, jó? – kérdezte őt legalább úgy, mintha érdekelné, vagy egyáltalán számítana a válasz.

-          Hogyne… – motyogta az, és hagyta, hogy a lány keresztülrángassa a kerten.

-          Szent ég… miért ilyen gyűrött ez? - nézett megrökönyödve Eva a fiú zakójára – mit csináltál vele? – próbálta meg leporolni róla a port, több-kevesebb sikerrel. – Hol jártál te? – torpant meg, furcsán végigmérve az öccsét, akinek –érthetetlen okokból- letörölhetetlen vigyor ült ki az arcára.

-          Hát… elég nagy dzsuva volt bent – motyogta nevetve.