- Érted Jay? Áh… annyira akartam ezt az egészet. Annyira. Nem gondoltam, hogy ilyen. Lefeküdt vele érted?

- Ne fújd fel Izzy. Hagyd, hogy Chris boldog legyen.

- Miért Jay? Mond el, miért? Nem törődhetek egy kicsit saját magammal? Nem érdekelhetnek az érzéseim? Örüljek és vigyázzak, hogy Chris nehogy csalódjon vagy nehogy fájjon neki – mondta gúnyosan a másik. – Én vagyok a barom. A barom, aki szeretett egy lányt, de a lány lefeküdt a barom haverjával és az a „barát” tisztában volt vele, hogy ez a taj paraszt bunkó állat bele van esve az ő rég nem látott barátjába. Én vagyok az önző. Igazán köszönöm – csapott az asztalra a fiú és kiviharzott a szobából.
Deeya földbe gyökerezett lábakkal állt az ajtó mellett, bámulva a rohanó Izzyre. Az agya gyorsan zakatolt, de a gondolatait sűrű köd fedte. A szeme könnybe lábadt és pirosodó arcán hamarosan ezer meg ezer könnycsepp futott végig. A keze remegett és szólni sem tudott. Utána akart menni, Izzy után. De mozdulni sem bírt és fogalma sem volt róla, hogy mit kellene mondania neki. Így ő is meglepődött, mikor végre képes volt elindulni az énekes szobájának irányába és onnan már nem volt visszaút.

Könnyes szemmel lépkedett a hosszú folyosón, ajtótól ajtóig. Egy pillanatra megállt az 512 – es ajtó előtt, mielőtt benyitott volna. Összeszedte minden bátorságát és kopogás nélkül belépett. A helység azonban üres volt. A lágy szellő gyengéden lengette a függönyöket az erkélyen. Deeya kürölnézett a szobában, bekopogott a fürdőbe megnézte a nappalit, a hálót és a pici konyhát is. Izzyt azonban nem találta. Reménytveszve ült le az ágyra szomorúan. Mert fájt neki amit hallott. Fájt, ahogy Izzy gondolkodott róla.

- Hát te? – hallotta az erkélyről belépő Izzy hangját, aki már csukta is be maga után a hatalmas ajtót.

- Izzy… én… én azt hittem nem vagy itt – pattant fel hirtelen a lány.
- Egyedül akarsz lenni a szobámban? – húzta fel a szemöldökét a srác. – Furcsa.

- Jaj nem, nem.  Én… én hozzád jöttem.

- Értem. Viszont nekem dolgom van, tehát ha nem haragszol…

- Beszéljük meg Izzy – sóhajtott hatalmasat Deeya.

- Mit, mond? Mit akarsz megbeszélni? Hogy ne legyek önző és örüljek nektek? Hát akkor akár el is mehetsz, mert ez nem fog menni – hallotta a fiú hanját a fürdőből Deeya.

- Nem, én nem ezt kérem – támaszkodott a mosdó ajtajához a lány. – Csak… csak nem akarom, hogy utálj.

- Mi? – lépett ki az énekes a nappaliba, ahová Deeya is követte. – Hogy én ne utáljalak? Ohh, nem kell félned, nem utállak. Nincs miért, igaz? Hiszen nem feküdtél le a legjobb barátommal egy randink után, nem kellett végig hallgatnom és nem kell megtennem ezt nap mint nap újra meg újra. Hisz nem kell a seggeteket nyalnom ebédnél, hogy senki ne utáljon, amiért féltékeny vagyok. Hiszen nem kel végignéznem, ahogyan nyaljátok faljátok egymást, nem kell elviselnem a boldogságotokat, ami igazából az én boldogságomba került. Hiszen nem csalódtam hatalmasat és mindez nem esett csöppet sem szarul. Hiszen nem jöttél ide és bojgattál fel mindent profi módon. Hát Deeya képzeld nem, nem utállak.
- Izzy… - a lány hangja elcsuklott és könnyes szemmel meredt a srácra.
A srácra, aki olyan jó barát lett volna.
- Nincs miért utálnom téged – mondta keresűen a fiú és még egy utolsó csalódott pillantást vetve a lányra kisétált a hotelszobából.
Deeyának még talán sosem fájt ennyire semmi. Csak leült a hatalmas ágyra és sírt és sírt. A könnycseppek tonnaszámra hagyták el a gyönyörű kék szemeket, melyek akkor oly bánatosan csillogtak. Mert tudta, hogy hibás, tudta, hogy nem kellett volna.

***

Lassan és csöndesen helyezte el az utolsó pólót a bőröndjében. Még egyszer utoljára leült Chris mellé az ágyra és nézte, ahogy a legszebb álmát alussza. Megszakadt a szive, bele tudott volna halni, hogy nyolc év után is képes akkora hibát elkövetni, ami miatt el kell hagynia az énekest. Az énekest, aki a világ legszebb dalait énekelte, aki nem csupán egy énekes volt, egy színpadon ugráló srác, aki tinédzser szivek ezreit melengeti s töri tropára később. Több volt annál, sokkal több. Egy legjobb barát, egy örök szerelem, és egy végeláthatatlan eseményeket tartalmazó emlék. Egy fantasztikus időszak és végül mégis egy csalódás. Csalódás azért, mert mindössze egy korszak volt. Egy nyolc évet megkövetelő pár kis hónap, aminek oly könnyedén és gyorsan vetett véget egy ártatlan emberi tett. Egy bűnös érzés és egy csodálatos élmény. Ugyanakkor mégis hatalmas fájdalom.
Okos fejjel már fel tudta fogni, hogy így teheti meg a legeslegjobb lépést. Ami jár egy icipici fájdalommal, ugyanakkor hosszútávon mégis egyszerűen fantasztikus. Hiszen a jövő hónapban már senki nem sír fájdalmasan utána, nem sóhajtoznak bánatos szavakat, nem emlegetik fel a nevét. De abban is ezer százalékig biztos volt, hogy a srácokkal ellentétben, ő sosem felejt majd. És talán később, sok – sok év múlva egyszer, mikor már lesz neki valaki más, egy új szerelem egy új korszak megszemélyesítője, már nem úgy gondol majd vissza azokra az együtt töltött hónapokra, mint hegyekre és szakadékra, folyamatos ugrálásra és egy minden megnyugvás nélküli időszakra, hanem mint csodás hetekre, izgalmas órákra és egy fantasztikus barátra. Egy barátra, aki végül csalódott. És egy szerelemre. Egy örök és kihúnyhatatlan lángra. Melynek szeretete mégsem melengette oly sokáig azt a piciny szivet. Örökké.