- Két és fél hét. Bele tudsz gondolni?
- Mariella… az elmúlt másfél hónap alatt csak emiatt rágtad a fülem.

- Fel tudod fogni?

- Nincs neked véletlenül valami dolgod? Vagy szekálnál inkább tovább? – álltam fel az asztalomtól.

- Miért vagy ennyire gyerekes?

- Ohó…
- Már két hónapja jártok. Fantasztikus dolgokat tesz meg érted, de te nem tudod értékelni. Ha szeretnéd egy csöppet is, felkészítenéd, hagynád elbúcsúzni netán átgondolhatnátok, hogy szeretnétek – e ennek ellenére is együtt lenni, hogy elköltözöl. De benned ennyi sincs meg. Mikor fogsz ráébredni Stephani? Amerika nem egy olyan dolog, amit csak így el lehet tusolni. A helyzet az, hogy ő a szivét is kidolgozza érted, és bár lehet, hogy viszonzod, de nem tartod tiszteletben az érzéseit. A vége az lesz, hogy elmész anélkül, hogy szólnál neki. Mintha nem is szeretnéd…
- Hát pont ez az, nem érted? Én nem vagyok szerelmes Richiebe. Szeretem őt. Imádok vele lenni, megcsókolni, nála aludni, vele vacsorázni vagy bármi ilyesmi. De ez nem szerelem.

Mariella szemében – miközben azokat erősen az enyémbe fúrta – egy csöpp megvetést láttam. Lassan beszélt hozzám, hatalmas súlyt fektetve minden szavára.

- Halálra dolgozza magát minden áldott nap az Us5 – al. Rengeteg koncertje van, interjú, fotózás, utazás és stressz. De ő ennek ellenére megpróbál a lehető leghamarabb hazaérni, hogy meglephessen egy vacsorával. Rendelhetne is, de ő inkább szívét – lelkét beleadva főz neked. Hálás azért is, ha rápillantasz. Minden mosolyodat, szavadat érintésedet és csókodat megköszöni az égnek. És ne kérdezd, honnan szedek ilyen sületlenségeket, mert pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ő szeret, elbűvöl, csodál, felnéz rád és bármit, ismétlem, bármit megtenne érted. És akkor neked ezek után van pofád egy ilyet eltitkolni előle csupán a saját önzőséged miatt? Mégis ki vagy te?
Igaza volt.

***

A kocsim lámpái a felhajtón aludtak ki. Felkaptam az anyósülésről a táskámat és egy hatalmas sóhaj kíséretében utoljára belenéztem a tükörbe. „Ki vagy te?” Mariella szavai visszhangot vertek a fülemben, könnyes lett a szemem. Mert akkor délután ráébresztett arra, amire én egyedül két hónap alatt nem tudtam rájönni. Hálás voltam neki, igazán hálás. Beletúrtam a hajamba és kiszálltam a kocsiból. Egy gyenge mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam a bejárat felé. Még csöngetni sem volt időm, Richie már vágta is ki az ajtót, hogy szorosan magához ölelhessen.

- Hiányoztál – búgta a fülembe.

Nem tudtam megszólalni. Biztos voltam benne, hogy megannyiszor elcsuklana a hangom, így inkább meg sem próbáltam beszélni. Csak ügyeltem rá, hogy az igazán hihető műmosoly ne tűnjön el az arcomról. Ott voltam vele, az ő karjai tartottak, ő súgta a fülembe a legszebb szavakat és én voltam önző. Mindezek ellenére is. Az ajkaim remegni kezdtek és egy apró könnycsepp csurgott végig az arcomon, amit ő szerencsére nem vett észre. Megfogta a kezem és behúzott a villába. Jayék szokás szerint megint elmentek otthonról. Csupán azért, hogy együtt vacsorázhassunk, azért, hogy utána a barátjukat boldognak láthassák. Ők nem csak magukra gondoltak.
Semmit sem láttam, minden villany le volt oltva, pedig odakint már sötét volt, így szükség lett volna rájuk. A teraszajtón le volt húzva a reluxa, így az udvarra sem láthattam ki. Richie egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal pedig eltakarta a szemem és úgy léptünk ki az ajtón a hátsó kertbe. A szokásos kerti lámpák közül egy – kettő égett csupán. A kis asztalkán – a medence mellett – már egy gyertyafényes vacsora várt két pohárral és egy üveg borral. Még sosem fogadott ilyen fanatsztikusan, de kifogta, pont aznap épp eszébe jutott. Azt hittem, ott vége a meglepetéseknek, de mikor megláttam a rózsaszírmokat a jakuzzi vizén úszkálva a lélegzetem is elállt. Csodálatos volt, mindennél csodálatosabb. Nem tudtam szóhoz jutni. Csak álltam és nem hittem el. Nem hittem el, hogy ez mind miattam van. Mérhetetlenül boldog és hálás voltam, és ami a legszebb volt az egészben, Ő ezt tudta. Szavak nélkül is megértette.
- Ülj le – húzta ki nekem a széket majd ő is helyet foglalt szemben.

- Richie… Istenem… ez az egész annyira fantasztikus.

Csak elmosolyodott és bort töltött a poharunkba.

- Mindezt miért? – kérdeztem értetlenül.

- Öhm… az az igazság, hogy mondani szeretnék neked valamit, amivel vagy hatalmasat koccanok vagy a nyakamba ugrasz és boldog leszel. Bár inkább az első. Mindegy, a lényeg az, hogy nekem nagyon fontos. Sokáig gondolkodtam rajta és én mindenképp ezt szeretném. Persze megértem ha te nem.

- Elmondod miaz?

- Nem. Majd később.

- Igazából én is szeretnék valamit mondani neked.

- Rendben, de előtte én mondom el – vigyorodott el.

Iszonyatosan jól éreztük magunkat, talán még sosem volt ilyen csodálatos vacsoránk. Fúrta az oldalamat a mondanivalója, de igazából minden figyelmemet lekötötte az amerikai utam. Hatmilliószor átgondoltam egy perc alatt, hogy valóban el kellene – e mondanom neki és nem mindig jutotta igen – re. Sőt! Legtöbbször a nem – et választottam, de ma Mariella megfogalmazta bennem azt, hogy ez valóban nem mehet így tovább.
Mikor már a desszertet is elfogyasztottuk megkért, hogy üljek ki vele a medence szélére. Kellemes szellő fújt, lábunkat a vízbe lógatva figyeltük az előttünk elterülő csodálatos kertet. A rengeteg virágot, a végeláthatatlan fasort, hallgattuk a tücskös ciripelését és figyeltük a hatalmas sajtformájú holdat, ami romantikusan világította meg a kertet. Sok – sok csillag ragyogott erősen azon az éjjelen. Percekig ültünk csendben, mikor végre megszólalt.

- Szóval… én tényleg nem tudom mit fogsz szólni hozzá és igazából rettegek, hogy őrültségnek fogod tartani – felnevetett – amit különben meg is értenék, mert valóban az. De nem érdekel. És sosem érdekelt – felém fordult és megfogta a kezem. – Azért nem, mert tényleg nagyon szeretlek és mivel iszonyatosan hülye vagyok, őrült és bolond, most valójában senki és semmi más nem érdekel. Már beszéltem Markkal, a fiúkkal és a lehető legtöbb emberrel, akinek egy icipicit is számít a belegyezése.

- Ne csigázz már – sürgettem mosolyogva.

- Költözz ide.

- Tessék?

- Költözz ide, lakj velem. Lakjunk együtt.

- Richie… ez… tudod ez tényleg hatalmas őrültség – bámultam rá meglepetten.

- De hát miért? Így is szinte minden percben itt vagy, sokszor aludtál már nálam ez igazán nem jelentene semmit.

- Pont ezért nem kell ideköltöznöm. Rengeteg időt vagyunk együtt.

- Tényleg nem akarod? – kérdezte meg halkan.

Imádnivaló volt. A kezemet el nem engedte és úgy bámult rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel, mint az ovis az anyucira. Elmosolyodtam magam és inkább nem néztem őt tovább, mert biztos voltam benne, hogy ha pár percig még így néz rám valószínűleg belemegyek. És az semmiképp sem lett volna jó. Hamarosan Amerikába kellett mennem, és ha most odaköltözöm az csak rontana a helyzeten. Igazából csak olyan érveket tudtam felhozni, ami azt bizonyította, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, amit csak tehetek.

Nagyot sóhajtottam és egy pillanatra becsuktam a szemem.

- Sokat dolgozol. Ahogy én is. Laktok itt öten és arra még rá kell számolni minden napra minimum plusz 5 – 6 embert, aki itt van. A menedzserek, a fotósok egy – egy barát, rajongó, újságíró, sminkes, styelist vagy akárki. Nem hiszem, hogy kellenék én ide. És ha elutaztok? Mit kezdek én ezzel a hatalmas házzal teljesen egyedül? Mi lesz a srácokkal? Így is annyi mindent megtesznek értünk. Nem csinálhatom ezt velük. Egyébként meg… nem lenne ez még túl korai?
- Semmiképp sem.

- Ne Richie… ez nem jó ötlet.

- Ugyan kincsem. Senki vizét nem zavarnánk. Bele tudsz gondolni, hogy minden nap itthon várnálak? Hogy sosem unatkoznál, hogy rengeteget lehetnénk együtt? Mindenkit megkérdeztem, és boldogan mondtak igent. Jay külön örült, azt mondta, már rég nem evett normálisan és otthon főzött kaját – felnevetett. – Ennek az egésznek csak jó oldala van. Szeretlek. És te is engem – azt hiszem. Ne próbálj már alibiket keresni. Egyszerűen csak… csak élj. Ha pedig ennyire nem szeretnél velem lenni, az is elég, ha megmondod, hogy nem.

- Én nagyon szeretnék.

- Akkor? – tárta szét a karját.
- Rendben – sóhajtottam. – Legyen.