Richie valószínűleg soha nem érzett ahhoz foghatót, mint ami akkor szorult a mellkasába, mikor a stúdióba lépett. A sorra falnak döntött gitárok, és a hatalmas bakelitek bűvöletében torpant meg valahol az egyik helyiség közepén. A falra festett csíkok táncot jártak a szemei előtt, a rengeteg zsinór ott tekergett a lábai alatt, és ő maga pedig csak állt, és gyönyörködött bennük. Az egész légköre új volt, és ismeretlen, és mégis, már első látásra érzett valami különleges vonzalmat, amely talán a kíváncsisággal vegyes elborzadáshoz volt hasonló. Persze ez az érzés pozitív volt. Olyan kellemesen meleg. Tétovázva indult el, a nyakát tekergetve, hogy elsőre is sikerüljön az épület minden részletét mélyen elraktároznia az elméjében. Átlépte a másik küszöböt, haladt tovább. Megpillantotta önmagát, halványan visszatükröződve az üvegről. Remegő kezekkel ért a mikrofonállványhoz, óvatosan simítva végig, majd leakasztotta róla a fejhallgatót. És szőke tincseit elsimítva a szeméből, lassan emelte a fejére. Ahogy ott állt némán, pár éveknek tűnő másodperc erejéig behunyt szemekkel, az agya teljesen elzsibbadt. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, ahogyan lélegzett.
Aztán újra kinyitotta a szemeit.
- Fantasztikus - ennyit tudott csak kinyögni.
Az üveg túloldalán a két falnak támaszkodó férfi arcán olyan... kedves kifejezés jelent meg. A barnáén egy halvány mosoly, a szőkéén meg egy széles, elégedett vigyor. Eddig összefont karjait most az asztalnak támasztotta, aztán intett a fiúnak.
- Gyere ide - utasította halkan.
Ő pedig szótlanul engedelmeskedett, levette a fejhallgatót, óvatosan visszarakta a helyére, és indult is hozzájuk. Érdeklődve pislogott előszörk Markra, majd Mike-ra, aki végül megtörte a csendet.
- Talán ilyet sem látsz minden nap - jegyezte meg elgondolkodva.
És Richie megfordult. Nem, valóban nem. Az üvegnek ezen az oldalán hatalmas keverőpult, hangfalak, számítógépek, kijelzők, és sok más technikai kellék foglalt helyet. Igyekezett nem tátott szájjal bámulni a rengeteg gombot, de a producerek reakcióját figyelembe véve a csodálkozás így is elég drámaian ült ki az arcára.
- Fantasztikus... - motyogta ismét.
Bugyután érezte magát, de tényleg nem talált más szót minderre. A fantasztikus minden értelmezése tökéletesen kifejezte az érzelmeit. Akart volna azért még mondani valami mást is. Valami értelmesebbet, de nem jött. Nem is erőltette nagyon, félő, valami hülyeséget mondott volna biztosan. Inkább csak hallgatott, csendben ámult-bámult magában, és akkor kezdett valami bizsergető, kirobbanó örömöt érezni. Akkor érte el a holtpontot. Talán, ha nincsenek ott körülötte, tombolni kezd. Ugrálni, és kiabálni. De nem kezdett, hiszen Mark és Mike ott álltak tőle egy karnyújtásnyira, és a többieket is hallotta közeledni már. Még egy utolsó pillantást vetett a sok idegen ketyerére, utána az ajtó felé fordult, mert hallotta a már Lou közeledő hangját.
- Megjöttem. - rontott be Izzy.
- ...-tünk... - lépte át a küszöböt Drew.
- ...-tünk. - helyesbített a raszta.
- Remélem, tetszik nektek. - csukta be az ajtót Lou. - Mostantól... ez az épület a második otthonotok. - mondta, majd megtörölte a homlokát, és megigazította a szemüvegét. - Szóval teszemazt ha holnap felébredtek, első dolgotok, hogy összeszeditek magatokat, és nyolcra itthon vagytok.
Richienek fel sem tűnt, milyen észrevétlenül fogalmazódik át számára az otthon fogalma. Persze most Wheaton volt az, ami a legkevésbé foglalkoztatta.
Csordultig volt a sok újjal - de ez közel sem volt elég.