Mire kifizette a taxist, becipelte a csomagját, megvette a jegyét rá kellett ébrednie, hogy a gép perceken belül felszáll és ő bizony még nem ül rajta. A 2 – es terminál felé vette hát útját, hogy alávesse magát egy több órán át tartó útnak. Hogy aztán leszálhasson Berlinben és hogy még jövőhéten is édesapja szemrehányó szavait halgassa: „ Én megmondtam.”
Még épp időben elérte a járatot és egy hatalmas sóhajjal bekapcsolta a biztonsági övét. Körbepillantott. Egy csomó szimpatikus embert látott maga körül, és meglepő módon mindnek letudott valami érzelmet olvasni az arcáról. A lány mellett egy idős, ráncos hölgy foglalt helyet, kipakolta az ősrégi újságait és csalódott sóhajjal, remegő kézzel olvasni kezdte azokat. Balján egy fáradt és mégis ilyedt kisfiú ült, olykor – olykor hátratekintett, hogy látja e még a két sorral hátrébb ülő édesanyját, aki mindannyiszor mosolyogva intett neki. Mögötte egy rahedli komor üzletember foglalt helyet, ők percenként pillantottak az órájukra és legtöbbjük idegesen dobolt az ülésen vagy beszélt a társához. Fájó szívvel pillantott maga elé. Egy hosszú szőke hajú lány ült ott egy fiúval. Egy fiúval, aki védelmezően karolta át barátnőjét és apró puszikkal halmozta el percenként. Boldogok voltak. Boldogok azért, mert ott voltak egymásnak. Magasban vagy mélyben. Ottvoltak.

A nap már bőven az égen járt, mikor Deeya felébredt. Azt hitte csak álmodott. De hamar rá kellett jönnie, hogy még mindig a Németországba tartó járaton ül. Nem volt sem éhes sem szomjas. Nem hallgatott volna zenét, olvasott volna újságot vagy beszélgetett volna valakivel. Neki jó volt úgy, ahogy volt. Csendben. Magányosan.
Nagyjából az egész utat az óceán bámulásával töltötte, ami nem meglepő módon sosem volt más, mint azelőtt öt perccel, nem mutatott semmi újat. Mikor végre megpillantotta a szárazföldet már boldogan sóhajtott fel. Várta, hogy otthon sírva dőlhessen be az ágyába. Várta, hogy újra megpillanthassa barátait. Vágyott már a régi élete után.
A gép hamarosan Berlin fölé ért, ahol perceken belül talajtfogott. Deeya a csomagjaival megrakodva lépett ki a jól ismert berlini útra. Ott nem volt olyan meleg, mint Orlandóban, de ő erre is felkészült. Taxit hívott és elindult hazafelé. Akkor érkeztek meg a telefonjára a hívások. Chris rengetegszer próbálta őt elérni, ahogy Richie, Vincent, Jay és meglepő módon Izzy is. Egy sms – e sem érkezett, ezt boldogan nyugtázta. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem haza vitette magát. A Central Park felé indult el, ahol megkérte a sofőrt, hogy várja meg, perceken belül visszajön. A csomagjait az autóban hagyta, kezében a telefonnal indult el a tó felé. Mikor megérkezett pár pillanatig ködösen bámulta a víz tükrét. Hirtelen dobta bele a telefonját, ami gyorsan el is tűnt a víz színe alá. Deeya sírva sietett vissza az autóhoz, ami mintha egy időkerék lett volna. Hirtelen otthon találta magát. Úgy otthon, ahogy rég.